2019. október 21. Hétfő  ·  Eddigi látogatók: 1,582,542  ·  Online: 74
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Távoli tájak madarai:Szajkók a Sziklás-hegységből
Nyomtatható változat!

.

A szajkók a varjúfélék családjába tartozó, közepes vagy nagyobb termetű énekesmadarak. Döntően erdei környezetben élnek, síkságokon, hegyvidéken egyaránt. Egyes fajok igen magasra is feljuthatnak, akár 3500 méter feletti régiókban is előfordulnak. A szajkók a varjúfélék „intelligenciájával“ felvértezve különleges életmódú madarak. Vegyesevők, alkalmazkodó képesek, sokfelé kihasználják az emberi környezet előnyeit, a nagyobb mennyiségű táplálékukat elraktározzák – jó néhány fa ennek köszönheti létét. A táplálékot akár az ember kezéből is elragadják, mint ahogy ezt tapasztaltuk Kanadában, a Sziklás-hegységben. Innen merítettük jelen témánkat, bemutatva az általunk látott szajkófajokat.

Steller (bóbitás) szajkó
(Cyanocitta stelleri)

A bóbitás szajkó (angol neve Steller’s Jay) igazán látványos jelenség. Elterjedése szinte kizárólag Észak-Amerikára, ezen belül is a Sziklás hegységre korlátozódik. (A részben hasonló habitusú és színezetű kékszajkó (Blue Jay – Cyanocitta cristata) mintegy felváltva a bóbitás szajkó élőhelyét Észak-Amerika középső- és keleti részén honos. Ahol a Sziklás-hegység keleti hegyláncai benyúlnak a kontinens középső régiójába, a bóbitás szajkó helyenként a kék szajkóval kereszteződhet.)
A bóbitás szajkó tollazatának fő színe kék, ami több árnyalatban teszi különlegessé ezt a madarat. Kék színű a torok, a mellrész felső része, de a fejtető csaknem teljesen fekete. Az alfajok csupán a fejtető színezetében különböznek. Az északnyugati parton élő alak (C. s. stelleri), szemét sötétkék tollazat határolja. A Sziklás-hegységben gyakoribb alfaj (C. s. macrolopha) szeme feletti sáv tollazata fehéres színeződést mutat. A Brit Columbiában, a Queen Charlotte-szigeten élő alak feje szinte teljesen fekete. A fiatalok tollazata még nem fényes (nem alakultak ki az interferencia színek), a testük alsó része szürkés.
A bóbitás szajkó gyakori az alacsonyabb térszínek lomboserdeiben és fenyvesekben. Szemfüles, olykor akár agresszív, gyakran keres táplálékot táborhelyek és pihenő területek, turisták által gyakran látogatott helyek környékén. Tápláléka minden olyan állati és növényi eredetű rovar, bogyó, mag, termés, ami száma felvehető méretű. Jó fenyőmag érés idején szinte kizárólag ezzel táplálkozik. Kifejezetten kedveli a douglaszfenyő nagy tápértékű magját. Ha veszélyt érez vagy izgalomba jön, a fejtetőn lévő bóbitáját felmereszti – innen a magyar neve.
Télen lejjebb húzódik az alacsonyabb területekre. Gyakori téli vendég a prérin, Dél Kaliforniában és akár a sivatagos területeken is. Ha nem látjuk, akkor is észre vehetjük a hangos shaack shaack shaack kiáltásai alapján.

Szürke szajkó
(Perisoreus canadensis)

A szürke szajkó (Gray Jay) egy hosszúfarkú szajkófaj, Észak-Amerika jelentős területét lakja. Nagy kiterjedésű áreáján belül több alfaja is kialakult. A (P. c. canadensis) egyike az északi boreális fenyőerdőkben található alakoknak, nyaka és homloka fehér, a fejtető és a tarkója pedig fekete. A (P. c. capitalis) gyakori a Sziklás- hegység déli részén, fejteteje halványabb, a fej majdhogynem fehérnek tűnik. A (P. c. obscurus) Washington északnyugati partjaitól egészen Kalifornia legészakabban fekvő területéig általánosan elterjedt. Fejtetője sokkal sötétebb, míg a teste alsó része jóval halványabb színű, mint a többi alfaj esetében.
Az alapfaj csőre rövid, és nincs fejdísze. A fiatalok mindhárom alfaj esetében kormos-szürke színűek, egy halvány fehér bajuszszerű sávval a fejen. A szürke szajkó gyakori a hegyi táborhelyek, faházak, turistautak környékén, akár merészen elcseni a táplálékot a tábortüzek környékéről, sőt akár a sátrakból is. Jómagunk egy hosszabb túra után megpihentünk egy fenyőkkel övezett tóparton. Előkerült az uzsonna, majd ezt követően egy alma. Majd arra eszméltünk, hogy megjelent egy szürke szajkó és a kezünkből kikapta az almadarabot majd repült tovább. A madár párjának már felkínáltunk egy másik almacsutkát, nem kellett sokat várni és már jött is és szépen megette a kezünkből.

Clark’s (amerikai) fenyőszajkó
(Nucifraga columbiana)

A bemutatott madarak közül a legnagyobb termetű, nagysága csaknem megegyezik a nálunk honos vetési varjúéval. Elterjedési területe a Sziklás-hegység észak-amerikai középső régiója, Kanada déli és az USA északnyugati államai.
Erőteljes madár, amelynek alapszíne szürke, de a szárnyai és középső farktollai feketék. A fehér szélső farktollak és a fehér folt a szárnyvégeken nagyon feltűnő a repülés közben. Szárnycsapásai mélyek, lassúak, varjúszerűek. Magashegységi fenyvesekben és a fenyvesek és a sziklás régió határán lokálisan elterjedt. A szürke szajkóhoz hasonlóan bátran zsákmányol táplálékot táborhelyek, parkolók, látogatóközpontok vagy akár hegyi szállodák környékén. Hangja teljesen hasonló az európai fenyvesekben megszokott és megismert fenyőszajkóéhoz. Ha nem látnánk a madarat, teljesen azt hihetnénk, hogy ezt a fajt halljuk. Akárcsak Európában a N. caryocatactes, Észak-Amerikában az amerikai fenyőszajkónak ismertek inváziói, amikor nagyobb tömegben megjelenik az alacsonyabb síksági területeken.
Gyakran táplálkozik a talajfelszínen, ahol rovarokra vadászik. De szívesen veszi az ember által felkínált táplálékot – mint minden szajkó – akár ezt kézből is elragadva. Kanadában és az USA-ban is – különösen a nemzeti parkokban – tilos a vadon élő állatok etetése. A szabályok nagyon szigorúak, akárcsak a kiróható büntetés. A fentebb ismertetett szajkófajok ennek ellenére keresik az emberi közelséget, mert számukra könnyen megszerezhető táplálékot remélnek. Sokszor nehéz betartani ezeket az egyébként érthető szabályokat, különösen akkor, amikor egy számunkra különleges szajkó a kezünkre száll és onnan lesi, hogy mikor viheti végre az almadarabkát magával? Ahhoz, hogy ezek a madarak ilyen embertűrőek legyenek természetesen az is feltétel, hogy senki ne zavarja, bántsa őket. Hasonló esetben hazánkban is kezünkre szállna a nálunk honos mátyásszajkó?
Szöveg és fotók:
Dr. Juhász Lajos
Debreceni Egyetem, MÉK, Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszék

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu