2019. október 20. Vasárnap  ·  Eddigi látogatók: 1,582,533  ·  Online: 91
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből (45.)
Nyomtatható változat!

A papagájkutatás fénykora (2.)

 

Az előző számban a 19. század nagy papagájos felfedezéseit vettük nagyító alá. Ezt a gondolatkört folytatjuk kultúrtörténeti ismerkedésünk decemberi állomásán is.
Az altenburgi nagy szisztematikus, zoogeográfus és Darwinellenfél, Hermann Schlegel a 19. század egyik legbefolyásosabb ornitológusa volt. Többek között az ő nevéhez fűzödik a madarak tudományos nevének újragondolása. 1844-ben ő kezdte el először alkalmazni a három részből álló megnevezéseket, hogy ezzel a földrajzi eltérések is kifejezhetőek legyenek a fajok nevének meghatározásánál. (Ezt a módosítást először Carl Friedrich Bruch javasolta 1829-ben, ám akkor senki sem ültette azt át a gyakorlatba.) 1858-ban ő követte Temmincks-et a leideni múzeum élén. Vezetése alatt a múzeum madárgyűjteménye 12.500-ról 51.000 kitömött példányra növekedett. Elődjéhez hasonlóan ő is felállított egy kutatócsapatot, amelynek az volt a feladata, hogy a Maláj szigeteken, valamint Új-Gíneában kutassanak paradicsommadarak, papagájok és más állatok után. Ehhez a csapathoz tartozott a breslaui gyógyszerész, Heinrich Agathon Bernstein, a darmstadti gyarmatosítótiszt, Hermann von Rosenberg, valamint a sléziai Otto Finsch is.
Bernstein, aki Jáva szigetén egy szanatóriumot vezetett, 3 évig járta a Molukken szigeteket, ahol új-gíneai bennszülöttek megsebesítették. Kevéssel az eset után meg is halt Salawati partjainál veszteglő hajóján májgyulladásban. A leideni múzeum számára 2.000 madártetemet hagyott hátra.
Von Rosenberg sikerre kutatta át az Aru, Kei, Molukken és Celebes szigeteken. Bejárta az Arfak hegységet, valamint az Új-Gíneától észekra és nyugatra fekvő szigeteket. Többek között írt egy könyvet az Indiai óceán térségének papagájairól, és ő ír elsőként a szabadon élő molukken kakaduk (Cacatua moluccensis) elterjedéséről és életmódjáról, amelyről Schlegel 1861-ben még azt írta, hogy „ennek a szép madárnak a hazája még teljesen feltáratlan.“ Von Rosenberg fedezte fel a celebesi denevérpapagájt (Loriculus exilis), a brehm-papagájt (Psittacella brehmii), a Schlegel harkálypapagájt (Micropsitta geelvinkiana) és a gualórit (Neopsittacus musschenbroekíí). Az utóbbi faj tudományos elnevezésében (amelynek leírását 1870 áprilisában készítette el Új-Gíneában) a holland gyarmati tisztviselőnek, van Musschenbroeknek állított emléket, akinek a kutatók sokat köszönhettek segítőkészségéért.
Otto Finsch (1839-1917), egy sléziai üvegező fia, autodidakta és nyughatatlan utazó, az egyik legjelentősebb papagájkutatóként vonult be a zoológia történelmébe. 1861-ben Hermann Schlegel munkatársa. Az volt a feladata, hogy dolgozza fel a leideni múzeum papagájgyűjteményét, valamint készítsen elő egy Új-gíneai expedíciót. Az utazás nem valósult meg, azonban megmaradt a papagájok iránti szenvedélye. 1864-ben a „Museum“ nevű társaság meghívta Brémába, zoológiai gyűjteményének konzervátoraként. Itt hosszú évekig szorosan együttműködött Gustav Hartlaubbal, a nagy ornitológussal, aki akkoriban a brémai múzeum igazgatója volt. 1865-ben jelent meg Brémában az „Új-Gínea és annak lakói“ címet viselő brossúrája, ami ez első német nyelvű könyv volt Gíneáról. Már Leidenben elkezdett dolgozni egy nagy papagáj monográfián, „mivel Wagler óta az ismert papagájfajok száma csaknem a duplájára emelkedett,“ sokat azonban csak felületesen, vagy hibásan mutattak be a közvélemény számára. Több madárfajnak is ugyanazt a nevet adták, ezért meglehetősen nagy volt a zűrzavar. Mint korábban Kuhl és Wagler, úgy ő is végiglátogatta Euróba legjelentősebb múzeumait és magángyűjteményeit. Leidenben az ő idejében 270 faj 1.500 példányát őrizték, a British Museumban 310 fajt vizsgálhatott meg, Brémában 200 faj 300 példányát, Berlinben 150-et, a Heineanum múzeumban, Ferdinand Heine ornitológiai magángyűjteményében Halberstadtban 179 faj 357 példányát, Kirchhoff major gyűjteményében Nienburgban 110 faj 174 példányát. Philip Lutley Sclater (1829-1913), a nagy angol zoológus, szisztematikus és antidarwinista, akinek a tudomány ugyancsak számos papagájfaj felfedezését köszönheti, amerikai madárgyűjteményében 80 papagájfaj tetemét őrizte, amit Finsch ugyancsak megvizsgálhatott. Finsch munkáját kiváló papagájszakértők segítették: például Maximilian herceg, John Gould, Wallace, Sclater, Alfred Newton, a New yorki George Lawrence, a sváb afrikakutató Theodor von Heuglin, a drezdai múzeumigazgatóLudwig Reichenbach, Phillip Franz von Siebold, akitől a Spix által münchenbe hozott papagájokról tudomást szerzett, Hermann Burmeister, aki a Buenus airesi természettudományi múzeumot alapította, August von Pelzeln, a bécsi természettudományi intézet kurátora, aki hozzájuttatta Johann Natterer feljegyzéseihez, aki számos Dél-amerikai papagájfajt tett ismertté a nagyvilág számára. A sort a londoni George Robert Grey folytatja, Hermann Schlegel, Gustav Hartlaub és sokan mások. Szerette volna mindenáron elkerülni azt a korábban gyakran elkövetett hibát, hogy egy-egy faj leírását pusztán egyetlen példány megvizsgálása lapján készítették el, ezért minden fajhoz számos példányt átnézett, összesen 1.200 mérést készített, mintegy 1.600 példányon. Élő példányokat is megfigyelt, többek között az amstredami állatkertben, amely már 1863-ban 70 papagájfajnak adott otthont, valamint a londoni állatkertet, amelyben 1865-ben 94 fajt tartottak. Ezek a látogatások képessé tették 156 faj íriszének, és tollal nem fedett testrészeinek pontos leírására. Újrarendszerezte a papagájokat, és csaknem mindegyiküknek új német nevet adott. A tudományos neveket nem változtatta meg, jóllehet sokuknál mérgelődött a hibás nyelvhasználat miatt. Négy éves előkészítői munka után végül 1867-ben és 1868-ban megjelent kétkötetes műve „Die Papageien“ (A papagájok) címmel. Ez nem csak a papagájok pontos leírása miatt értékes, hanem azok anatómiájának, életmódjának, táplálkozásának, elterjedésének és felfedezéstörténetének bemutatása miatt is kiemelkedő jelentőséggel bír. Ez az átfogó munka hozta meg Otto Finsch számára a kiváló ornitológus dicsőségét, és vált a papagájleírások klasszikus munkájává. A bonni egyetem 1868-ban díszdoktorává avatta munkájának elismeréseként.
1820-ban Kuhl 209 fajt sorolt fel, 1832-ben Wagler 234-et, 1856-ban Bonaparte 329-et, George Robert Grey 1859-ben pedig 381 fajt sorolt fel a British Múzeum katalógusában. Finsch mindegyiket kizárta felsorolásából, amely gyanús volt a számára. Gray jegyzékének megjelenése után még 30 új fajt fedeztek fel, így már 350-et tartottak nyilván, amely közül 330-at ő maga hagyott jóvá. Ehhez jött még 41 „kétséges faj“.
A ma ismert fajok számát a szakirodalom különböző módon jelöli meg 320 és 350 között. Még mindig nem sikerült egy számban megállapodni, mert számos tudós véleménye eltér egymástól. Hogy akkoriban a mai számokhoz képest is magas számú fajt tartottak nyilván annak ellenére, hogy számos fajt csak később fedeztek fel, két okra vezethető vissza. Először, a madarak tudományos megnevezésének még más szabályai voltak, mint napjainkban, ezért sok olyan madár is külön fajként szerepelt, amelyet ma alfajként tartanak számon. Másodszor pedig az is okozza ezt a jelenséget, hogy több fajt duplán írtak le, amelyekről csak később derült ki, hogy valójában egy fajról van szó. Voltak ugyanis szerzők, akik a tudományos dicsvágytól fűtve, a gyors ismertté válás reményében már akkor is indokoltnak látták egy madár új fajként való leírását, ha minimális eltéréseket tapasztaltak egy korábban leírt faj méretéhez és színéhez képest. Ezek az eltérések pedig sokszor a tetemek szakszerűtlen konzerválásából és tárolásából eredtek. Olyan kutató is akadt szép számban, aki figyelmeztetett az ilyen tudományos „vadhajtások“ ellen. Erről bővebben a következő számban…

 

Mihalec Gábor
(Hans Strunden nyomán)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu