2019. november 15. Péntek  ·  Eddigi látogatók: 1,609,073  ·  Online: 112
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Pityus, az öreg haver
Nyomtatható változat!

Ha Ön tart hullámos papagájt, kérjük írja meg tapasztalatait, véleményét

E-mail: mgbt@mgbt.hu

 

Pityuval, a világoskék tollú hullámos papagájfiúval akkor kerültünk igazán meghitt kapcsolatba, amikor ketten maradtunk otthon. Engem az orvos ítélt szobafogságra, ő meg éppen a harmadik neje elvesztésén búslakodott.
Laci fiam felcseperedvén egyre több időt töltött az iskolában. Délután meg az edzés és a házi feladat kötötte le az idejét. Szegény Pityu ott árválkodott a kalitkában. Időnként meg-megszólalt, de mivel senki se válaszolt neki, behúzódott a kalitka sarkába, és mélabús szemekkel meredt maga elé.
– Te, apa! – szólt egyik nap a fiam. – Megtennéd, hogy kitakarítod helyettem a Pityus kalitkáját? Itt a nyakamon a szavalóverseny, edzés is lesz, holnap meg matekdoga...
– Tudod mit? – válaszoltam. – Persze, hogy kipucolom, meg még zöldet is hozok föl neki. Aztán hogy ne érezze magát annyira árvának, átviszem a dolgozószobámba. Nagyon jól megleszünk mi ott ketten, öreg fiúk. Legföljebb ha hiányzik, majd átjössz meglátogatni.
Így lett a Pityus madárral közös szobánk. S mivel napközben csak ketten voltunk otthon, egymásnak mondtuk el búnkat, bánatunkat. Aztán ha írni támadt kedvem, csak szóltam az öreg havernak. Ő meg komótosan átballagott az ülőke felém eső oldalára, és szebbnél szebb történeteket csivitelt a fülembe. Nekem csak elő kellett vennem az írógépet, és lepötyögni Pityus madár elbeszéléseit.
Amikor a szőlőhegyre mentünk, ragaszkodott hozzá, hogy én vigyem a kalitkáját. Ilyenkor egyik lábával a kalitka rácsában kapaszkodva egyensúlyozott. Az útkanyarokban is ezt tette, de mindig méltatlankodott, ha egy-egy élesebb forduló kibillentette az egyensúlyából. Ezt úgy oldottuk meg, hogy a kanyar előtt hátraszóltam neki; „Pityus, jön a kanyar, kapaszkodj!“ Ő meg pittyentett egyet, hogy megértette, és belekapaszkodott a rácsba.
A feleségem először kételkedve legyintett ránk, de amikor többször is megismételtük a jelenetet, mosolyogva mondta a gyereknek:
– Nézd már, hogy kommunikálnak az öreg legények!
Egy nap észrevettem, hogy Pityus lábán valahogy furcsán merevek a karmok. Egyre nehezebben kapaszkodik velük. Idős, reumás embereknél láttam hasonló elváltozást. Elvittük hát az állatorvoshoz, adjon neki valami gyógyszert. Az őszülő halántékú orvos csak nézte a mi jó öreg madarunkat, és nem akart hinni a szemének.
– Mondják, hány éves ez a matuzsálem?! – kérdezte, miközben ráfújt valami sprayt.
– Hány is? – számolgattuk. – Hát... hat éve van nálunk. Akitől kaptuk, azt mondta, hogy nem érdemes már párt venni neki, mert öreg. Öt-, vagy hatévesnek mondta akkor. Ezek szerint tizenegy vagy tizenkettő.
– Fantasztikus... – álmélkodott az orvos. – A hullámos papagáj a legjobb körülmények között is ritkán éri meg a hét – nyolc éves kort. És megvallom, én még reumás madarat se láttam... Adok vitamint, ebből csöppentsenek az itatójába. Aztán hozzák el máskor is, legalább hadd lássam ezt az aggastyánt! De nem árt, ha tudják, hogy őt már csak a szeretet tartja életben.
Vitamin ide, vitamin oda, a reuma annyira lemerevítette a karmait, hogy alig tudott megkapaszkodni az ülőkén. Csináltam hát neki egy másik kis rudat is. Így már biztonságosan meg tudott ülni a kettőn. Aztán egy kis tyúklétrát is faragtam hozzá, azon jön le az etetőhöz. Először furcsán nézett rám, amikor beraktam a kalitkába. Nyilván sértette a férfiúi hiúságát az effajta segítség. De amikor elmagyaráztam neki, mire való, nagylelkűen rábólintott. Pittyentett egyet, és kipróbálta. Aztán még újított is rajta. Ha a csőrével is kapaszkodik, még biztonságosabb a lépcső.
Azóta Pityus, az öreg haver még jobban kötődik hozzám. Reggelente, amikor meghallja, hogy a feleségem és a fiam után becsukódik az ajtó, heves rikácsolásba kezd. Ilyenkor meg kell nyugtatnom, hogy hallottam, s reggeli után ő lesz az első. Tudomásul veszi; pittyent rá, kiül a kalitka sarkába, s türelmesen várja a kiszolgálást. Amikor odamegyek, megmutatja, hogy a vizet, meg a magot kell kicserélnem, aztán a csőrével a rácson függő tyúkhúr felé bök, hogy már az se egészen friss. Ha mindez megtörtént, elismerően csivitel, s megengedi, hogy megsimogassam a rácson kinyújtott csőrét.
Nagyon muzikális madár az én Pityus haverom. Ha bekapcsolom a rádiót és meghallja a zenét, azonnal kihúzza magát, és együtt fújja a nótát az énekessel. Ki tudja miért, a hölgyeket részesíti előnyben. A magas hangoknál még cifrázza is a dallamot. Közben a fejét ingatja, szárnyát lengeti. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy ifjú korában berepült egy diszkó nyitott ablakán, vagy az előző életében csapos volt egy falusi kocsmában.
Az esti búcsúzkodásunk a legbensőségesebb. Már naplementekor kiül a kalitka szélére, és várja, hogy odaüljek mellé. Ilyenkor aztán elcsevegünk néhány percig, s a végén a rácson át szertartásosan összedugjuk a csőrünket. Mármint hogy ő a csőrét, én meg az orromat. Aztán elégedetten pittyent egyet, elvonul a sarokba, és a szárnya alá dugja a fejét.
A minap éppen fürödni készültem. Már félmeztelenül álltam a szobában, amikor a feleségem keresett valamit, de nem találta. Azt mondta, biztosan nálam van. Természetesen tiltakoztam a gyanúsítás ellen, mire ő kihúzta a fiókomat, és ott találta a keresett holmit. Ezen aztán jót nevettünk, s pajkosan a meztelen vállamra csapott. Csak úgy csattant a pucér bőr.
Pityus fölkapta a fejét a szokatlanul durva jelenetre, kidöcögött az ülőke végére, kihúzta magát, és olyan éktelen rikácsolásba kezdett, hogy még a szomszédban is meghallották. Talán neki is ugrott volna a védelmemben, ha nincs ott a kalitka.
És még mondja azt valaki, hogy az állatban nincs lélek... Mindenesetre, ha netán valaha mindketten újraszületnénk, s úgy alakulna a dolog, hogy ő lenne az ember,és én a papagáj, hát én csak azt kívánnám, hogy Pityus legyen a gazdám.

T. Ágoston László
Budapest

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu