2019. november 15. Péntek  ·  Eddigi látogatók: 1,609,088  ·  Online: 115
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből (46.)
Nyomtatható változat!

A papagájkutatás fénykora (3.)
 

Ebben a számban a papagájkutatásnak azzal az időszakával foglalkozunk, amikor valóságos verseny alakult ki a szerzők között, hogy ki tudja több papagájfaj első leírását publikálni. Ebben a sikerhajszában számos „tudományos vadhajtás“ is megjelent, ami szép számmal vonta maga után a kritikusok hol élesebb, hol tompább megnyilvánulásait.
Johann Georg Krünitz például már 1807-ben azt írja: „Nem hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy a ma önálló fajoknak tartott papagájok közül sok csupán ugyanazon fajon belüli variáció, amely csak tollazatának eltérésében mutat különbséget. Ha pedig tovább járunk ezen az úton, akkor a fajok áttekinthetetlen mennyiségéhez jutunk, hiszen nagyon is hihető, hogy mindig fogunk találni újabb módosulásokat. Ezért a leírásnál olyan jellemzőkre kellene figyelni, amelyek kevésbé változékonyak, és nem csak a madarak színét kellene vizsgálni. Bármilyen pontosan is mérik meg a tollak hosszát és szélességét, a színeit és foltjait, mindez már nem lesz igaz, ha a madár néhány évvel idősebb lesz, ha vedlik, ha egy másik évszakban mérik meg, vagy más élelmet kap. Mindezek hatására megváltozik a színezete és rajzolata, de ha nem is tenné, amíg világ a világ, mindig lesznek a természetnek különös játékai, amelyek becsaphatnak bennünket.“
A szabadon élő papagájok jellemzőiről Finsch sem tudott túl sokat beszámolni. Az általa leírt 350 fajból mindössze 60 fajnál írt némi információt a madár költési viselkedéséről. „A papagájok életmódja még kevéssé feltárt terület.“ – Írta „mert a legtöbb fajról még semmit sem tudunk, vagy tökéletlen híradásaink vannak róluk. A 145 fajból, amely Amerikát benépesíti, alig van 25 fajról megközelítőleg teljes ismeretünk. És mégis az amerikai papagájok a legjobban feltárt fajok. Őket követik az ausztráliai fajok, amelyeket Gould térképezett fel, jórészt Gilbert megfigyeléseire támaszkodva, vagy korábban Caleyre, aki igencsak vonzó leírásokat készített. Afrika, India, a Molukken és Pápua országok, valamint a polinéziai papagájok néhány kevés kivételtől eltekintve még várják a megfigyelőjüket.“
A legtöbb leírt fajnak még az elterjedési területét sem ismerték Finsch idejében. Így például az új-guineai sörtésfejű papagájról (Psittrichas fulgidus), a narancsbóbitás kakaduról (Cacatua sulphurea citronicristata), a sumbai cornelia nemespapagájról (Eclectus roratus cornelia), a cerami kékálarcos lóriról (Eos semilaruata), az általa leírt goffin kakaduról (Cacatua goffini), valamint a Tanimbar-szigeteki kékcsíkos lóriról (Eos reticulata) azt írta: „Ezek hazáját nem ismerjük.“
Amikor Otto Finsch 1868-ban befejezte a kéziratát, úgy gondolta, most már a Föld csaknem minden papagáját feldolgozták és bemutatták: „Kétségbe merem vonni, hogy ebben a családban még nagy horderejű és magas számú újdonságok kerülnének napvilágra. A még felfedezésre váró papagájfajok száma – amennyire ezt meg lehet becsülni – nem lehet már jelentős.“ A dolog iróniája, hogy ő maga is egyike volt azoknak a tudósoknak, akik bizonyították kijelentésének tévességét. 1872-ben írta le például a jozefina lórit (Charmosyna josefinae) egy olyan példány alapján, amelyet Milánóban talált a Turati fivérek világhírű papagájgyűjteményében. 1873-ban a kékszakállú amazont (Amazona festiva bodini) olyan példány alapján írta le, amelyet a berlini állatkertben talált.
1879-ben Otto Finsch végre megérhette ifjúkori álmának valóra válását. A Humboldt-Társaság támogatásával útra kelhetett egy kutatókörútra Új-Guineába, Újzélandra, valamint a melanéziai szigetekre. Az utazásról 1882-ben tért vissza tekintélyes – különösen etnológiai jellegű – gyűjteménnyel a berlini múzeum számára. Ekkor azonban kétes hírű, dicsvágyó államférfiak és gátlástalan üzletemberek befolyása alá került, aminek következményeként csaknem teljesen szakított az ornitológiával. Azzal a megbízással, hogy az Új-Guinea Társaság részére földet vásároljon, ismét útra kelt és 1884-ben kitűzte a német zászlót Új-Guinea területén. A birtokba vett terület fővárosa Finschhafen lett. A tudomány felcserélése a világpolitikára azonban rossz cserének bizonyult. A gátlástalan nyereségvágyba és a végeláthatatlan intrikákba belefáradva ismét hátat fordított a politikának. Azonban a politikai pályája alatt az ornitológia is továbbfejlődött, így nem tudott már ide sem teljes egészében beilleszkedni, ezért élete hátralévő részét a braunschweigi múzeum etnológiai intézetének vezetőjeként töltötte el, a korábbi dicsőségéhez képest igen szerény állásban.
Jelentős adalékokat szolgáltatott a papagájok kutatásához Adolf Bernhard Meyer (1840-1911), a Dél-Ázsia-kutató, és számos új állatfaj felfedezője. Amellett, hogy Alfred Russell Wallace műveit német nyelvre fordította, további nagy érdeme, hogy 1870 és 1873 között tett utazásai során számos papagájfajt figyelt meg. Ezek többsége olyan faj, amelyet már korábban leírtak, de az életmódjukról, viselkedésükről még semmit sem tudtak. Az Arfak-hegység esőerdőiben ő látott első európaiként hegyi lórit (Oreopsittacus arfaki), a ritka zöldfejű papagájt (Geoffroyus simplex) és wilhelmina lórit (Charmosyna wilhelminae), amelyet 1874-ben ő maga nevezett el a feleségéről, aki több útjára is elkísérte. Új-Guineában ezen kívül sok szép lórit (Charmosyna placentis) lőtt, és pontos leírást adott a nemek eltérő tollazatáról, feltérképezte a fehérfarcsíkú lóri (Pseudeos fuscata), valamint az asszony lóri több alfajának (Lorius lory), a jozefin lóri (Charmosyna josefinae), a pápua lóri (Charmosyana papou), a nagy Brehm papagáj (Psittacella brehmii), a sörtésfejű papagáj (Psittrichas fulgidus) és még néhány más faj elterjedési területét. A Geelvink-szigeteken megfigyelte a kékfülű lórik elterjedését (Eos cyanogenia). A Celebeszeken feltárta a pirosfejű denevérpapagáj (Loriculus stigmatus) elterjedését, valamint a celebeszi denevérpapagáj életmódját (Loriculus exilis), hasonlóan az ékes lóriét (Trichoglassus ornatus) és a sárga-zöld lóriét, amelynek a Celebesz-szigeteken élő alfaját az ő tiszteletére nevezték el (Psitteuteles flavoviridis mayeri). A Fülöp-szigeteken megvizsgálta a fülöp-szigeteki pirossapkás lóri (Loriculus philippensis), valamint a pirosfarkú kakadu (Cacatua haematuropygia) elterjedését. Alfred Bernhard Meyer volt az is, aki kiderítette, hogy a zöld és a piros nemespapagáj (Eclectus roratus) ugyanahhoz a fajhoz tartozik, szemben a csaknem száz éve uralkodó nézettel, miszerint különálló fajokról van szó. Teljes bizonyosságra akkor jutott, amikor boncolás útján kiderítette, hogy minden zöld színű lelőtt madár hím, és minden piros elejtett egyed tojó volt.
1874-ben Meyer a drezdai múzeum igazgatója lett. 1904-ben azonban „zabolátlan és erkölcsileg támadható jelleme miatt“ (így a hivatalos indoklás) elveszítette a drezdai zoológiai múzeum vezetői tisztségét, amely múzeum neki köszönhetően jutott világhírnévre, és élete hátralévő éveit Berlinben tengette.
A kimagasló papagájkutatók közé tartozik Tommaso Salvadori gróf (1835-1923) is, aki gyógyszerészdoktor volt, valamint a torinói múzeum madárgyűjteményének igazgatója és Olaszország legjelentősebb ornitológusa. 490 új madárfajt írt le, közöttük számos papagájfajt is. Salvadori elsődlegesen az olasz kutatók zsákmányainak feldolgozásával foglalatoskodott. 1865 és 1868 között Marchese Giacomo Doria és Odouardo Beccari szervezett expedíciót Borneóra, 1871 és 1875 között pedig Odouardo Beccari kereste fel a nyugati Új-Guineát. Az út elején elkísérte Luigi Maria D'Albertis (1841-1901), aki azután elvált tőle és önállóan folytatta útját 1874 és 1877 között Új-Guinea déli területeire és Észak-Ausztráliába. Az olaszok elképesztő leletmennyiséggel és említésre méltó leírásokkal tértek vissza a szabadon élő papagájok életmódját illetően. Ezeket dolgozta fel és rendszerezte Salvadori. Ezenkívül Salvadori foglalkozott Meyer kutatási eredményeivel is, és 128 nemespapagáj megvizsgálása után igazolni tudta Meyer meggyőződését, miszerint a zöld és piros egyedek ugyanannak a fajnak különböző nemű képviselői. 1880 és 1882 között Torinóban kiadta nagy művét Új-Guinea és a Molukken térség madárvilágáról „Ornithologia della Papuasia e delle Molucche“ címmel. 1891-ben Londonban publikálta a „Catalogue of Birds in the British Museum“ huszadik kötetét „Psittaci“ címmel, amelyben több új papagájfajt is szerepeltett. Az ebben a munkában szereplő rendszerezéssel Salvadori megteremtette a ma is alkalmazott papagájosztályozási rendszer alapjait.

Mihalec Gábor
Sándorfalva
(Hans Strunden nyomán)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu