2019. október 16. Szerda  ·  Eddigi látogatók: 1,578,795  ·  Online: 82
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből (48.)
Nyomtatható változat!

A papagájkutatás fénykora (5.)

Sorozatunk újabb elemében a papagájkutatás huszadik századi nagy egyéniségeit és expedícióit vesszük nagyító alá.


A már említett bankár, Lord Lionel Walter von Rotschild 1910-ben egy újabb kétéves molukkenexpedíciót finanszírozott, amelyet Erwin Stresemann vezetett, aki 1921-ben Anton Reichenow utódja lett a berlini zoológiai múzeum madárgyűjteményének kurátori posztján. 1912-ben együtt megvásárolták Gregory Macalister Methews 45 000 ausztrál madárból (közöttük számos papagájfajból) álló hatalmas gyűjteményét a múzeum számára. 1930-ra a múzeum gyűjteménye 280 000 madártetemet, egy tekintélyes tojásgyűjteményt, 2000 emlős állatot, valamint több mint 2 000 000 lepkét és molyt számlált szerte az egész világból. Ehhez tartozott még egy 30 000 kötetből álló szakkönyvtár. Két évvel később azonban nagy bánat érte őket, ugyanis Rotschild anyagi nehézségekbe került, ami miatt csaknem a teljes madárgyűjteményt eladta New Yorkba.
1899-ben Walter Goodfellow (1866-1953) visszatért Angliába kolumbiai és ekvádori expedíciójáról, ahonnan 550 madárfaj 4000 tetemét vitte magával. Ezzel egy rendkívül sikeres szakmai életpályát kezdett meg, mint kutató, gyűjtő és madárbefogó, aminek folytán közel negyven évig járta Dél-Amerika, Kelet-Ázsia, Indonézia, és Új-Guinea őserdeit. Szakmai csúcspontját 1096-ban érte el, amikor Formosa hegyei között felfedezte a mikádó fácánt (Syrmaticus mikado). Megbízói közé tartozott Marion Johnstone is, aki Londontól délre, Groombridge-ben paradicsommadarakat, papagájokat és más egzótákat tartott nagy számban. Tenyésztőként is olyan nagy tekintélyre tett szert, hogy Ernst Hartert késztetést érzett arra, hogy róla nevezze el az apo-lóri tudományos elnevezését, így tisztelegve előtte (Psitteuteles johnstoniae). Goodfellow ezt a lórifajt 1903-ban fedezte fel a Fülöp-szigetek Mindanao nevű szigetén, egy olyan expedíción, amelyet Johnstone számára vezetett. 1905-ben 4 élő apo-lórit szállított megbízója számára, mire ő két évvel később már önálló költési eredményekről is beszámolt.
1907-ben a brit zoológus, Ogilvie-Grant a „Bulletin of the British Ornitologists' Club“ című szakfolyóiratban közzétette egy új lórifaj első leírását, amelynek a Goodfellow lóri nevet adta (Eos goodfellowi). Walter Goodfellow ezt a lórifajt az Obi nevű molukkenszigeten fedezte fel, és két élő példányát (az egyedüli példányokat, amelyeket valaha behoztak Európába) magával vitte Groombridge-be Marion Johnstone részére.
Ám nem Walter Goodfellow volt az egyetlen, akinek a huszadik században sikerült bebizonyítania, hogy még mindig léteznek felfedezésre váró papagájfajok. 1900-ban Ernst Hartert készítette el a hegyi zászlósfarkú papagáj (Prioniturus mada) első leírását, amelyet a Buru nevű molukkenszigeten fedeztek fel. 1906-ban Philipp Lutley Sclater bevezette a tudományba a kormosfejű törpepapagájt (Agapornis nigrigenis), amelyet először 1904-ben a Viktória vízesésnél látott meg Dr. A. H. B. Kirkman. 1907 szeptemberében látogatta meg az ausztrál Alfred Ernest Stephen a Pitcairn szigetcsoporthoz tartozó Henderson-szigetet. Itt lelőtt a revolverével hat madarat, a tetemeiket spirituszba tette, majd magával vitte Sydney-be. A madarak közül kettő papagáj volt. A Sydney-i Ausztrál Múzeum egyik ornitológusa, Alfred John North megállapította, hogy a tudomány számára még ismeretlen fajról van szó, amely a vini lórik családjába tartozik. Felfedezőjének emléket állítva a Vini stepheni névre keresztelte. Négy évvel később Rotschild pedig bevezette a csíkozott lórit (Charmosyna multistriata), Új-Guinea belső részéről.
Az egyik legismertebb ausztrál ornitológus volt William David Kerr MacGillivray, aki 1901-től egészen 1933-ban bekövetkezett haláláig orvosként dolgozott az új-dél-walesi Broken Hillben. Fiával Jannal és az egykori kováccsal, William Rae McLennannal számos ornitológiai expedíciót szervezett Új-Dél-Walesben és Észak-Queenslandben. Később McLennan átkutatta MacGillivray megbízásából a York-foki félsziget és Észak-Queensland esőerdőit új madárfajok után, és 1913-ban megtalálta a pirosfejű Geoffroy-papagáj (Geoffroyus geoffroyi maclennani), valamint a nemespapagáj (Eclelctus roratus macgillivrayi) ausztrál alfajait, amelyek az ő nevüket viselik. Gyűjteményéhez néhány példányt a doktor a testvérétől, Alexander Sykes MacGillivroytól is kapott, akinek nevét a keleti gallérospapagáj (Barnardius barnardi macgillivrayi) viseli, amelyet a Fullarton folyó mellett fedezett fel Cloncurry városa közelében.
1913-ban fedezték fel a Szent Márta-hegyi papagájt (Pyrrhura viridicata) az észak-kolumbiai hegyi erdőkben, 1914-ben ismertté vált a dél-amerikai erdők még egy igen ritka lakója, a fehérmellű papagáj (Pyrhurra albipectus) Ekvádor dél-keleti részén.
Rotschild és Hartert 1901-ben bemutatta be a zöld karmazsinlórit (Charmosyna meeki), valamint 1914-ben az örvös harkálypapagájt (Micropsitta meeki), amelyet a londoni Albert S. Meek fedezett fel óceániai utazásain, amelyeket a berlini múzeum megbízásából tett. 1922-ben a berlini múzeum kapott két addig ismeretlen papagájtetemet, amelyet Rotschild és Hartert 1924-ben fehérnyakú lóriként (Lorius albidinuchus) vezetett be a tudományba.
1930-ban jelent meg az első híradás a buru lóriról (Charmosyna toxopei) a molukken szigetekről. 1931-ben nevezte el a berlini ornitológus Erwin Stresemann az új-britanniai lórit (Lorius amabilis). Az eset hátulütője, hogy a leírását egyetlen példány, ráadásul egy erősen sérült egyed teteme alapján készítette el, amelyet Otto Meyer vitt magával a berlini zoológiai múzeumba Új-Britannia szigetéről.
Az eddig legutolsó új felfedezés sikerét Jock Marshall tudhatta magáénak 1946-ban a York-foki félszigeten, ahol felkutatta az álarcos törpepapagájt (Opopsitta diophtalma marshalli), Ausztrália legkisebb papagáját. Ám e madarak életmódjáról még mindig nagyon keveset tudnak, ugyanis nagyon nehéz ezeket a kistermetű zöld papagájokat megtalálni és megfigyelni a sűrűn benőtt lombok között.
Néhány új faj felfedezésével azonos jelentőségűnek tekinthetjük azoknak a rejtélyeknek a megoldását is, amelyeket néhány papagájfaj felad annak ellenére, hogy már régóta ismert a tudomány számára és sok leírás született róla. Ezek közé tartozik a Lear ara (Anodorhynchus leari), egyike a legritkább papagájoknak. 1856 óta, amikor az első híradás napvilágot látott róla, a kutatók azon törték a fejüket, hogy honnan származhatnak ezek a gyönyörű kék, fémesen csillogó arák, amelyeket a bennszülöttek az Amazonas kikötővárosaiban árusítottak. Ám még 1978-ban is Joseph M. Forshaw-nak ennyivel be kellett érnie: „Elterjedési területe nem ismert, feltételezések szerint Brazília észak-keleti része, Pernambuco és Bahia államok területén. A Lear ara egy titokzatos madár, amelyet csak fogságban tartott példányok alapján ismerünk.“
Helmut Sick, egy német ornitológus, a Rio de Janeiro-i egyetem professzora megoldotta Dél-Amerika legnagyobb ornitológiai rejtélyét. Ő is sokszor próbálta már sikertelenül felkutatni a Lear arák természetes élőhelyét, mígnem 1979-ben megjelölhette a pontos helyet: Raso da Catarina, Bahia tartományának északi részén, Brazília egyik legmegközelíthetetlenebb területén. A trópusi láztól elgyötörve, sérülten és szomjasan a hatvankilenc éves professzornak el kellett hagynia asszisztenseivel a terepjáróját és málhás állatokra kellett átváltania, majd végül gyalog folytatva útját jutott el első tudósként arra a helyre, ahol a Lear arák fészkelnek és alszanak, gyakorlatilag megközelíthetetlen sziklahasadékokban. Később így emlékezik vissza: „A születésnapomon ültem az egyik ara-kanyonban és figyeltem az alvóhelyükre visszatérő arákat. Minden bizonnyal ez volt életem legemlékezetesebb születésnapja.“
Hogy a lelkiismeretes madártartók milyen értékes információkkal tudnak szolgálni a tudomány számára, talán senki sem bizonyította jobban, mint a braunschweigi zenetanár, Helmut Hampe (1896-1939). Egy gyógyíthatatlan háborús sérülés miatt meg kellett szakítania orvosi egyetemi tanulmányait, majd zenészi munkásságát is. Jóllehet élete utolsó tíz évében csak a tolókocsijából figyelhette a kalitkákban és röpdékben tartott madarait, áttörő sikereket ért el a kistestű papagájok tenyésztésében és számos tanulmányt publikált számos faj tartásáról és tenyésztéséről a „Die Gefiederte Welt“ című szaklapban. Különös érdeklődést tanúsított az afrikai agapornisok iránt. Gondosan tanulmányozta az életmódjukat, feldolgozta a szaporodásukat, fényképekkel rögzítette a fiókák viselkedését és fejlődését, majd 1934-ben kiadta a „Die Unzertrennlichen“ (Az elválaszthatatlanok) című híres könyvét, amely az egész szakmában a legmagasabb elismeréseket hozta meg szerzőjének. A mű ma a papagájtudomány egyik klasszikusának számít.
1878 és 1883 között a berlini Anton Reichenow (1847-1941), aki már korábbi nyugat-afrikai útja során elévülhetetlen ismeretekkel gazdagította a tudományt a szürkepapagájok biológiájáról, megírta remekművét „Vogelbilder aus fernen Zonen, Papageien“ (Madárképek távoli helyekről, papagájok) címmel, Georg Mützel színes illusztrációival. 1955-ben Joachim Steinbacher újra kiadta átdolgozott rendszertannal és néhány kiegészítéssel. A műnek ez a kiadása is rövid időn belül elkelt.
1937-ben James Lee Peters megajándékozta a szakmát egy modern osztályozási rendszerrel, „Checklist of Birds of the World“ (A világ madarainak jegyzéke) címmel. Négy évtizeddel később Hans Edmund Wolters az akkori legfrissebb ismeretek birtokában újrafogalmazta a papagájok osztályozását „Die Vogelarten der Erde“ (A Föld madárfajai) címmel.
Már a tizenkilencedik század végén megjelentek külön könyvek a kakadukról, amazonpapagájokról, törpepapagájokról, szürkepapagájokról és hullámosokról. Számos mai mű is visszanyúl ezekhez a forrásokhoz és merít belőlük. Ezek mellett a terepornitológusok megfigyelései és a tenyésztők beszámolói hatalmas ismeretanyaggal gazdagították a papagájokról szóló nemzetközi szakirodalmat. Amikor már alig lehetett áttekinteni a szerteágazó információkat és a különböző megközelítési módokat, két férfi áttekinthető rendszerrel ajándékozta meg a papagájbarátokat. 1973-ban az akkor harminchárom éves Joseph Michael Farshaw Melbourne-ben kiadta a „Parrots of the World“ (A világ papagájai) című nagy kötetét, amelyen több mint tíz évig dolgozott. A kötet átfogó kiértékelést ad a tudományos irodalomról, bemutatja a különböző alfajokat, valamint összefoglalja a rendelkezésre álló tudásanyagot az egyes fajok biológiájáról, elterjedéséről, tartásáról. A kötetet William T. Cooper illusztrációi teszik felülmúlhatatlanná. 1974-ben Hamburgban Wolfgang de Grahl kiadta kétkötetes munkáját „Papageien unserer Erde“ (Földünk papagájai) címmel, amely szintén számba vesz minden ismert fajt és alfajt, Wolfgang Papenfuß pedig külön gondot fordított az illusztrációk készítésekor az egyes fajok felismerési és megkülönböztetési jellemzőire. De Grahl műve részletes adatokat tartalmaz az első tenyésztésekről, a tartásról, táplálásról és tenyésztésről is.
A két szerző munkája ma a modern papagájtudomány sarokköveinek számít.

Mihalec Gábor
Sándorfalva

(Hans Strunden nyomán)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu