2019. október 19. Szombat  ·  Eddigi látogatók: 1,581,357  ·  Online: 82
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Madárhírek a nagyvilágból
Nyomtatható változat!

.

Empátia a tyúkudvarban

Brit kutatók megállapították, hogy a tyúkok is képesek az empátia kezdetleges formájának megélésére. Ha a csibét stressz éri, akkor a kotlós heves szívdobogással és más stresszreakcióra utaló tünettel reagál. Az anya tehát azonnal megérzi, hogy a fiókájával valami nincs rendben, és ezzel a magatartásával a kutatók szerint teljesíti az empátia legfontosabb előfeltételét. A csibe érzelmi állapota befolyásolja az anyát, amelyben erre hasonló viselkedési módok aktiválódnak. A vizsgálati eredménytől azt várják, hogy a jövőben kíméletesebb bánásmódra ösztönözzön a tenyésztésben és a laboratóriumi kutatásokban egyaránt.
Az empátia – a mások érzelmeibe való beleélés – nemcsak az embernél ismert, hanem igazolták már emberszabású majmoknál, delfineknél és korlátozott mértékben rágcsálóknál is. A kutatók most arra voltak kíváncsiak, hogy a tyúkok is képesek-e beleélni magukat fajtársaik helyzetébe. Azért esett a választás a tyúkokra, mert a tenyésztésben és az állatkísérletekben ezek a madarak vannak a leggyakrabban kitéve annak, hogy érzékeljék fajtársaik stresszhatásait, és ezeket maguk is átvegyék tőlük. A jelenlegi elméletek szerint az empátia az evolúció terméke, amely az utódokról való gondoskodást szolgálja, és minden más beleélési működési mód az anya-gyermek kapcsolatra látszik visszautalni. Ennek mentén Joanne Edgar és munkatársai a tyúkokkal foglalkozó vizsgálatban is anya-gyermek párok vizsgálata mellett döntöttek. Azt szerették volna kimutatni, hogy különböző fiziológiai reakciók képesek-e empátiát kelteni az anyában, és ha igen, akkor milyeneket. A kutatók ehhez 32 kotlóst vizsgáltak meg a csibéjével. Először a nap-éj ciklusukat több héten át pontosan 16 óra világosságra és 8 óra sötétségre állították be. Emellett a tyúkokat hozzászoktatták egy műanyag övhöz, amelyre később a mérőberendezéseket rögzítették. A tyúkokat ezután 20-20 percre betették egy kalitkába a csibéjével együtt. Az előre rögzített mérési eljárás keretében ezután tíz percig minden harminc másodpercben a csibét egy csövön keresztül légnyomással háborgatták. A kutatók mindeközben kamerán keresztül figyelték mindkét állat viselkedését. Emellett egy érzékelő rögzítette az anyaállat szívverését, egy hőkamera pedig a testhőmérsékletének változásait. A kiértékelések azt mutatták, hogy a tyúkok egyértelműen reagáltak a csibéiket ért támadásokra. A szemek és a taréj hőmérséklete lecsökkent, a támadások tíz perces ideje alatt teljesen felhagytak a tolltisztogató magatartásukkal és sokkal figyelmesebbek és éberebbek lettek. Amikor a légnyomásos zavart a tyúkokra irányították, azok ugyanezt a reakciót mutatták egy különbséggel: a tyúkok szívverése csak akkor emelkedett, amikor a csibéket érte ártalom. A saját szenvedésük hatására nem emelkedett a szívfrekvenciájuk.
A tyúkok reakciója igazolta, hogy erős érzékenységet táplálnak kicsinyeikkel szemben. Valószínűleg ezek a finom antennák segítik őket abban, hogy a potenciális veszélyhelyzeteket azonnal felismerjék és az utódok védelmét szolgáló viselkedési módot alkalmazzák. Az empátia pontos működése ezzel még nem tisztázott. Azt még nem tudják a tudósok megmondani, hogy a tyúk csak egyféleképpen érzékeli a csibék érzelmi állapotának változását, vagy különböző érzelmekre különböző reagálási módokkal is képesek válaszolni.

Forrás: Joanne Edgar (Bristol Egyetem) et al: Proceedings of the Royal Society B
Online változat: www.wissenschaft.de


Verekedős madarak Jamaicában

Kihalt íbiszfaj a husángszerű szárnyvégeit arra használta, hogy elpáholja vele ellenségeit és fajtársait. A mai Jamaica területén élt valamikor egy igencsak harcias madár, név szerint Xenicibis xympithecus, amelynek különlegessége, hogy a szárnyának végében elhelyezkedő csontok vastag husángokká módosultak, amelyekkel ugyan repülni nem tudott, de riválisaiban és ellenségeiben komoly károkat tudott okozni. Erre a következtetésre jutottak amerikai kutatók, akik a mintegy tízezer évvel ezelőttig élő, nagyjából házi tyúk méretű madarak maradványait vizsgálták. A szárnycsontokon számos törés nyomát találták, amelyek valószínűleg heves csatákra utalnak. „Ez a legszokatlanabb fegyver, amellyel eddig a madárvilágban találkoztam.“ – nyilatkozta Nicholas Longrich, kutatásvezető, a Yale Egyetem kutatója.
Jóllehet a Xenicibis xympithecus első leírása már 1977-ben megfogalmazódott, a kutatók csak mostanra voltak képesek a különböző múzeumokból összegyűjtött maradványokból összeállítani egy csaknem teljes csontvázat. Ez tette lehetővé a szárnycsontozat első komoly átvizsgálását is. „Amikor először láttam ezt a csontszerkezetet, azt gondoltam, hogy valamilyen fejlődési rendellenességgel állok szemben.“ – meséli Longrich. De minden feltárt egyed szárnyán ugyanez a különös, bizarr képződmény volt látható, miközben a csontváz többi része messzemenőkig egyezett a többi íbiszfaj csontozatával. A szárnyakon vastag, hajlított, nagyon stabil ujjcsontok helyezkednek el, amelyek egyetlen más madárfajnál sem ismeretesek. Emellett a Xenicibisnek a mellében is erősebb csontjai és hosszabb szárnyai voltak, mint a többi röpképtelen madárnak. A kutatók ebből arra következtetnek, hogy gyors mozdulatokkal nagy ütéseket tudott kimérni az ellenségeire. Hogy kik voltak ezek az ellenségek, az egyelőre még spekulációk tárgyát képezi. Valószínűleg riválisok és ragadozók egyaránt számításba jönnek. A ma élő íbiszfajoknál is gyakran megfigyelhetők a konkurenciaharcok, sőt vannak madárfajok, amelyek a szárnyukat használják az ellenség megütésére, de egyikük sem rendelkezik a Xenicibis xympithecushoz hasonló „célszerszámmal.“ A ragadozók közül, amelyek elüldözésére szintén szolgálhatott a fegyver, a kutatók egy őshonos majomfajra tippelnek, amely ma is előszeretettel rabolja ki a fészkeket, de szóba kerülhetnek ragadozó madarak és kígyók is.

Forrás: Nicholas Longrich (Yale University, New Haven) és Storrs Olson (Smithsonian Institution, Washington): Proceedings of the Royal Society B. Online változat:
www.wissenschaft.de
Lengéscsillapító harkály módra

A harkály kifinomult és összehangolt koponyafelépítésének mintájára kutatók megalkották az első harkály-lengéscsillapító prototípusát. A harkály másodpercenként hússzor üti a csőrét a kemény fához. Annak ellenére, hogy a fejet minden alkalommal erős fékhatások érik, a madár agya egy kifinomult természetes lengéscsillapítónak köszönhetően semmilyen sérülést nem szenved. A Berkeley Egyetem kutatói ennek a rendszernek jártak utána, amely szerintük a leghatékonyabb lengéscsillapító a természet világában.
„A harkály a fejét érő mechanikus erőket a különös csontvázszerkezetének segítségével vezeti el, amely a csőr, a koponyacsontozat és a nyelvcsont összehangolt munkájából adódik.“ – meséli Sang-Hee Yoon és Sungmin Park, a kutatás vezetői. Ezáltal még extrém megterhelés és a gravitációs erő ezerkétszázszorosát is meghaladó fékezőerő hatására sem károsodik a madarak agya. A Melanerpes nevű harkályfajta koponyájának röntgenfelvételei és mechanikus lengéskísérletek segítségével a kutatóknak sikerült rekonstruálniuk a harkály lengéscsillapító rendszerének működését. Nem csak a madár agyának stabil beágyazása és a gyorsan reagáló izomzat, de a csőr és koponya közötti elegáns áthidalás is kulcsszerepet játszik a jelenségben. A kemény csőr a nyelvcsontba megy át, ahol az ütéseket egy szivacsszerű csontozat, az úgynevezett spongiosa csillapítja. Ezek keresztül a hatóerők az egész koponyán eloszlanak. A mechanikai kísérletben a csőr helyére a kutatók egy kemény fémhengert alkalmaztak. Ebbe helyeztek be egy réteg rugalmas gumit, ami a nyelvcsontnak felelt meg. Egy második, belső fémhenger töltötte be a koponyacsont szerepét, a szivacsszerű csontozat pótlására Yoon és Park parányi üveggömböcskéket használt.
A harkály mintájára megépített lengéscsillapító hatékonyságának tesztelésére a kutatók magasan érzékeny elektronikai berendezéseket helyeztek az üveggömböcskék közé. Az egész rendszerre légágyúval a gravitációs erő hatvanezerszeresének megfelelő ütéseket mértek. Az eredmény: számos ütés után az érzékeny berendezéseknek kevesebb mint egy százaléka sérült, szemben a kontrollmérésnél tapasztalt adatokkal, ahol a hagyományosan műgyantába ágyazott berendezések közel egynegyede tönkrement. Yoon és Park megállapítása szerint: „Az üveggömböcskékből, rugalmas rétegből és fémköpenyből felépített bionikus lengéscsillapítók magas hatékonysággal képesek a nagy frekvenciájú, erős ütések hatását kivédeni.“ Az eljárás ipari hasznosítása a komplex felépítés miatt viszonylag drága lenne, abban a vonatkozásban viszont mindenképp figyelemre méltó a vizsgálat, hogy az állatvilágban jól bevált technikákat a mechanika számára is elérhetővé és alkalmazhatóvá tette.

Forrás: www.wissenschaft-aktuell.de

A lepkék és a madarak azonos sebességgel vándolonak

Yorki (brit) és lundi (svéd) tudósok azt mutatták ki, hogy a vándoló lepkék és a vándormadarak a vándorlásaik során csaknem azonos repülési sebességet érnek el. A vándormadarakhoz hasonlóan számos lepkefaj is elköltözik télen melegebb tájakra. A repülési sebességet eközben nem saját erőből érik el, hanem úgy, hogy a jó szélirányt optimálisan ki tudják használni. A madarak ezzel szemben sokkal kisebb hatékonysággal használják ki a szeleket – számol be a két tudós a „Proceedings of the Royal Society B“ szaklap hasábjain.
„Az volt a feltételezésünk, hogy a lepkék sokkal lassabban repülnek, mint a madarak, ezért nagyon meglepődtünk, amikor kiderült, hogy az átlagsebességük majdnem megegyezik.“ – vallja Jason Chapman kutatásvezető. A szél támogatása nélkül a madarak négyszer olyan gyorsan repülnek, mint a lepkék, a szelet kihasználva viszont mindkét faj (a lepkék közül az Agrotis ipsilon, a madarak közül pedig a Phylloscopus trochilus) egyaránt 30 és 65 km/h közötti sebességet ért el. A méréseket speciális radarkészülékekkel végezték. A lepkék vándorlását Nagy-Britannia északi részétől egészen a Földközi-tengeren keresztül Afrikáig követték, míg a madarakét Svédországból a déli országok irányába. A lepkék jól be tudták a szeleket fogni a „vitorlájukba“ és irányváltoztatásokkal, mégis a cél felé haladtak, míg a madarak kedvezőtlen széljárásban is kitartottak az útirányuk mellett. A vizsgálat a sebesség mérésén kívül arra is rámutatott, hogy a két faj mennyire eltérő stratégiákat dolgozott ki, hogy rövid idő alatt nagy távolságokat tegyen meg.

Forrás: www.wissenschaft-aktuell.de

Összeállította: Mihalec Gábor
Sándorfalva

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu