|
Háromrészes sorozatunkban a madarak legjellemzőbb, de egyben legkülönlegesebb mozgásformáját, a repülés különböző fázisait, módjait érintettük. Cikksorozatunk utolsó részében röviden áttekintjük azt, hogy a levegőben lévő madarak miként érik el kiválasztott céljukat, azaz a repülés harmadik fázisát, a leszállási technikákból adunk némi ízelítőt, hiszen még a legjobban repülő madarak sem maradhatnak a levegőben a nélkül, hogy időről időre ne szállnának le pihenni, fiókáikat etetni vagy éppen éjszakázni.
A leszállásra készülő madarak mindegyike lassítja repülési sebességét. Repülés közben minden madár igyekszik a legkisebb légellenállást biztosító testhelyzetbe kerülni. Nyakát kinyújtja, lábait testéhez húzza, vagy a test síkjával párhuzamosan tartja, miközben jellegzetes módon repül. A szárnyak állásszöge kicsi, a test alakja a legkedvezőbb légellenállás veszi fel. Lassításkor a legtöbb madár csökkenti a sebességét azzal, hogy a kiterjesztett szárnyainak növeli az állásszögét, ezzel is egyre nagyobb légellenállást keltve. A legtöbb madár szétnyitja a fiókszárnyait (ahogy a mellékelt fehér gólya fotón is jól kivehető), hogy a lassuló repülés közben megakadályozza a madár átesését a már kritikus tartományba. Közvetlenül a leszállás előtt beiktatódik egy erőteljes fékező „szitálás“, amely lehetővé teszi, hogy a madár egy adott ponton landoljon. A fentiek általánosan érvényesek a madarakra leszállás közben, de ahány madár, annyi leszállási technika.
A nagyobb termetű madarak, mint pl. a fehér gólya leszállását megelőzi egy folyamatosan csökkenő magasságú körözés, ami leginkább vitorlázó repülés közben történik. Felszín közelben a szárny állásszöge lényegesen nő, a teljes szárnyfelület a mozgási energia elnyelése miatt „fékező üzemmódba“ kerül, akárcsak a repülőgépek fékszárnyai. A folyamatos lassulás érdekében a fejét derékszögben tartja a nyakához képest, tovább növelve a légellenállást. Közvetlenül a landolás előtt az addig kinyújtott lábait előre lendítve a leszálláskor már csaknem nulla a sebességgel éri el a felszínt. Ugyancsak látványos a hasonló testfelépítésű szürke gém leszállási manővere. A szárnyát a mozgás irányába csaknem derékszögben tartva csökkenti sebességét, rádől a szükséges „leszállópályára“ és egyre lassulva éri el a kiválasztott célt. A szárnyainak könyökízületeinél két világosabb folt szinte teljesen a leszálló repülőkre emlékeztet. Talán ebből is ered ennek a tollcsomónak az angol neve, melynek fordítása „leszállófények“.
Teljesen más a nagyobb testű vízimadarak, hattyúk vagy a récék leszállási módja. Európa legnagyobb testű, aktív repülésre képes madara a bütykös hattyú. Biztonságosan leszállni leginkább csak vízfelületre tud, technikája hasonlít a mellékelt képeken landoló tőkés récééhez. A vízfelület közelében a testét kissé felemelve a lábait kinyújtva az ujjai között szétfeszíti az úszóhártyáit, erősen megnövelve a légellenállást. A repülés energiáját a vízre ereszkedéskor a vízen történő rövid siklás csökkenti nullára.
A bütykös hattyú akár métereket „vízisízhet“, amíg beleloccsan a vízbe, a kisebb termetű vízimadarak rövidebb siklás után érik el a vízfelszínt.
Az énekesmadarak kisebb teste némileg más technikát tételez fel. Mozgásuk gyors, de a fékezés is, amelyik szemmel nehezen követhető, ahogy az egyik ágtól a másikra repülve leszállnak. Csak a fényképeken látszik a szárny- és a lábmozgásuk, biztonságos érkezésük. Jó példa erre a mellékelt fenyőpinty fotó. A madár társai már csoportosan táplálkoztak a havas felszínen, a leszállási célt a köztük való landolás jelentette. A madár a farkát a testéhez viszonyítva tompaszögben tartja. A feje a törzsével éppen derékszögben áll. A lábait előre nyújtva készül a leszállásra. Szárnyainak jelentős nagyságú az állásszöge, ami a repülés energiáját csaknem a nullára csökkentette. A kép készítésének a pillanatában a madár már a szitáló fázisba jutott, majd pár pillanat múlva landolt a társai között.
Kisebb távokat megtéve az énekesmadarak, miközben ágak között vagy nádban mozognak, a lábaknak is szerep jut az előrejutásban és az érkezésben. Egyik ágról a másikra átugorva a szárnyak csak rásegítenek a láb elugrásának energiájára és a következő célra ráugorva összecsukódnak. Ezt látjuk az Észak-Amerikában élő sárgafejű csiröge mozdulatain.
A madarak a legtökéletesebb urai a levegőnek. Feljuthatnak 8000 méteres magasságba. Haladhatnak akár 160 km-es sebességgel, vagy vonulás közben akár több napig is leszállás nélkül. Ezek a teljesítmények a legkülönösebb mozgásformának köszönhetők, a repülésnek! Minden madár a természet igazi csodája, mert a legtöbb madár különös mozgása a repülés. Ezeket a technikákat még az ember sem tudja teljesen utánozni. Madarak: repülés az életért!
Szöveg és fotók:
Dr. Juhász Lajos
Debreceni Egyetem, MÉK
Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási tanszék |
