2019. október 16. Szerda  ·  Eddigi látogatók: 1,578,807  ·  Online: 103
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Madárintelligencia (3.)
Nyomtatható változat!

.

Pszichológiából azt tanultuk, hogy az intelligencia a környezethez való alkalmazkodás képessége. Valóban, minél intelligensebb egy lény, annál tökéletesebben tud alkalmazkodni a környezetéhez. Ha egy lény közösségben él, akkor pirinyó kora óta meg kell tanulnia beilleszkedni a közösségbe: felismernie a közösség többi tagját, tudnia, melyiktől mit várhat, kommunikálnia kell a többiekkel. Így szinte evidens, hogy a közösségi lényeknek az értelem egy viszonylag magas fokával kell rendelkezniük. Így van ez az emlősöknél is és a madaraknál is. – És ami a madarakat illeti: számos példa bizonyítja, hogy az intelligencia fokában nem az abszolút agyméret a döntő! Sokkal fontosabb az agy finomszerkezete, a neuronok és az idegkapcsolatok száma, sűrűsége. Azonkívül bizonyosan nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a madarak elképesztően gyors anyagcseréje miatt az idegműködésük (érzékelési sebesség, reakcióidő stb.), agyműködésük is rendkívül felgyorsult. Ennek fényében aztán nem meglepő, hogy a törzsfejlődés magas fokán álló egyes madárfajok intelligencia dolgában vetekszenek az emberszabású főemlősökkel, sőt egyes tulajdonságokban túl is szárnyalják azokat.
Hogy mennyire nem az abszolút agyméret szabja meg az intelligencia fokát, arra hadd álljon itt a következő történet. – Galapagos környékén gyakran drasztikusan változnak az időjárási viszonyok. „El Nino“ idején a tenger felmelegszik, a halak pusztulnak az oxigénszegény vízben, miközben a szigeteket hatalmas esők áztatják, a növényzet burjánzik. Ilyenkor a halevő madarak messzire elrepülnek, a magevő pintyecskék viszont hallatlanul elszaporodnak. – Rövidesen beáll a „La Nina“ állapot, amikor a tengervíz az átlagosnál hidegebb lesz, a halak és a fókák megint jól szaporodnak, a szigeteken pedig szárazra fordul az időjárás. Visszatérnek és tojásokat raknak a kéklábú szulák. A pintyecskék viszont éheznek, és minden találékonyságukra szükség van, hogy élelemhez jussanak. Attenborough gyönyörű természetfilmben mutatta be, hogyan alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez. A hatalmas, de butácska szulák egyike-másika a fészekhelyén kívülre pottyantja jókora tojását. Ilyenkor nem ismeri fel, hogy az az övé, helyette egy alkalmas méretű kövön kezd kotlani. Most jönnek az okos pintyecskék! Birtokba veszik a tojást, és a legélelmesebbjük a csőrével a sziklás lejtő felé görgeti. Hopp, már szét is tört a tojás, és az egész csapat nagy egyetértésben költi el a tápláló lakomát. – A pintyecskék a szulák testnedveivel is táplálkoznak, pl. egy-egy bőrélősködő eltávolítása után a kis sebből iszogatják a kiserkedő vért.
Régóta csodálom a verebeket, ezeket a társas természetű, rendkívül élelmes, csodásan fürge és összehangolt mozgású madárkákat, amelyek szinte mindenütt és minden táplálékon megélnek. Valahogy úgy alakult, hogy jó ideig csak fiatal felnőtt korban hozzám került, agyrázkódást vagy más sérülést szenvedett egyedeikkel találkoztam. Ezek iszonyúan rettegtek az embertől, és ezért borzasztóan nehéz volt őket gondozni. Először arra gondoltam, talán a pirinyó (és/vagy sérült) agyuk miatt nem képesek hozzám alkalmazkodni. Csak mostanában jöttem rá, hogy nem erről van szó! Akárcsak a csecsemőknek, a fiatal állatoknak is van egy (fajonként eltérő) szocializációs időszaka, amikor megtanulják azonosítani a fajtársakat; ezen belül ki a jó ismerős, akitől jót várhatnak, és kitől kell óvakodni. (Kutyákat pl. 5-7 hetes korban, hullámos papagájokat 4-6 hetes korban lehet legjobban emberhez szoktatni.) Ha a madárka a szocializációs időszak befejezte után kerül az emberhez, akkor már elsősorban a genetikai örökség, vagyis a fajnak az emberhez való viszonya érvényesül. Márpedig a verebeknek igencsak megvan az indítéka, hogy messze elkerüljék az embert!...
Tavaly július vége felé majdnem egy időben került hozzám egy pirinyó házi veréb meg egy szürke légykapó fióka. Mindkettő kipottyant a fészekből. A verébkének az alsó csőrkávája is sérült, letört belőle a pici csúcsa, és az többé nem nő ki, viszont a felső csőrkáva meg túlzott növekedésnek indult, és úgy hajlik lefelé a vége, mint egy papagáj csőre, mindig vissza kell metszeni. Emiatt őt többé nem lehet elengedni. – A két kis szürke jószág kezdettől fogva jó barátja volt egymásnak, engem pedig a szülőjüknek tekintettek. A bizalom a későbbiekben is megmaradt, a kis légykapó is szívesen jött a vállamra, nem félt a kezemtől, a házi verébke meg kifejezetten ragaszkodott és a mai napig is úgy ragaszkodik hozzám, mintha a legjobb barátja volnék, aranyos cin-cin hangocskákkal beszélget velem, kéri az etetést (ezért Cin-cinnek neveztem el), puszit ad… Ha bemegyek a madaras szobába, szinte nyomban a vállamon terem. (A mellékelt képen ő az, aki az orromon ül…) A viselkedésében, a többiekhez való viszonyában a genetikailag örökölt elemek mellett a tanulással szerzett elemek is jócskán megfigyelhetők, akár az élelemszerzésben, akár abban, ahogyan a nálánál jóval nagyobb madárkák között is dominanciát vívott ki magának.
Sose felejtem el, mekkora lelkes örömet okozott, mikor először láttam természetfilmen, hogy némelyik rövidlábú gémféle, mint a bakcsó, vagy a trinidadi mangrovegém, horgászik! No nem mindegyik példány, merthogy ez tanult viselkedés! Parkokban figyelték meg, ahol etetik a récéket, hogy egy-egy ilyen kizárólag halevő madár el-elcsen a kenyérdarabokból. Nem eszi meg, hanem csaliként ismételten bedobja a vízbe, vár, és a ráharapó halat ravaszul elkapja. Ugyanezt megteszi egy-egy talált rovarral is. Ez ugyan neki is táplálék, de nyilván megfigyelte, hogy a halak is harapnak a vízbe pottyant bogárra, és mennyivel nagyobb falat egy csalira kapó halacska, mint az a légy vagy bogár… Mi ez, ha nem előrelátás? Mi ez, ha nem eszközhasználat? Mielőtt a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben Jane Goodall felfedezte, hogy a csimpánzok ágakat használnak termesz-“halászásra“, és két nagyobb kő között (üllő, kalapács) törik meg a diót, azt hittük, hogy kizárólag az ember képes eszközhasználatra. Ma meg se szeri, se száma a megfigyelt eszközhasználó állatfajoknak – és ezek közt a főemlősök mellett a madarak viszik a prímet!
Hasonlóan nagy élmény végignézni, amint valamelyik földön fészkelő faj (pl. ludak, récék) tojója elcsal egy ragadozót, vagy a számára éppolyan veszélyesnek tartott embert a fészkétől. Ilyenkor súlyosan sérültnek tetteti magát, fél szárnyát aszimmetrikusan tartva, sántítva, vergődve, de tempósan igyekszik odébb, majd amikor elég távol jutottak a fészektől, egyszeriben „meggyógyul“ és faképnél hagyja a felsült ragadozót. – Ez ugyan nem tanult, hanem genetikailag kódolt viselkedés, és emiatt a kutatók egy része némileg lebecsüli, nem igazi csalafintaságnak tartja. Pedig gondoljuk csak el – nyilván a törzsfejlődés korai szakaszában, valamelyik közös elődnél alakulhatott ki ez a viselkedés -, micsoda zseniális tervezést, micsoda bátorságot igényelt ez annál az első kis tojónál, aki ezt először eljátszotta a nála sokkal erősebb ragadozóval!
Ő lehetett annak a madárfajnak az Einsteinje. A többi fajtárs nyilván tőle tanulta meg, és mivel a fajfenntartás szempontjából rendkívül hasznos, azok a fajok maradtak fenn, amelyek genetikailag átörökítették ezt a viselkedést.
Megjegyzem, az általam közvetlenül tapasztalt, játékból a másik megtévesztésére, becsapására irányuló viselkedésről már én is beszámoltam írásaimban. A kis hullámos papagájok is jeleskednek az effajta betyárkodásban. Elmeséltem, kedves kis Kutyika papagájunk (ugyancsak egy fiatal kislány) hogyan akarta csalafintasággal elérni, hogy újra meg újra a lábujjamba haraphasson.
A Madárintelligencia 1. cikkben arról is írtam, hogyan tréfálta meg játékos kedvű Tündike papagájom a fenyőrigót, akinek mindenáron a hátán akart lovagolni. Arról is láthattunk természetfilmet, hogy az ausztriai Konrad Lorenz intézet mellett a hollók előszeretettel lovagolták, kergették meg az ott etetett vaddisznókat. A játékosság is az intelligencia egyik közismert jele.
Az apró galapagosi pintyecskék az eszközhasználat dolgában is meglepetéssel szolgálhatnak. Az ún. harkálypintyek kaktusztüskéket, vékony gallyakat használnak a fák üregeiben megbúvó rovarok kipiszkálására. Ha túl hosszú a tüske, akkor megrövidítik, tehát eszközt készítenek. Ez nem marad el a csimpánzok ama képességétől, hogy méretre tört ágakkal nyúlnak a termeszvárba a termeszek kihalászására. Rendkívüli teljesítmény egy ilyen aprócska madárkától!
Azonban az eszközkészítés rekordját tudomásom szerint mind ez idáig az új-kaledóniai varjak tartják. Ők nem egyszerűen méretre, hanem alakra is megfelelő ágacskákat készítenek a kukachalászatra – ha a feladathoz elágazó eszközre van szükségük, akkor csőrükkel csipegetve gondosan addig formázzák, amíg tökéletesen megfelel a szóban forgó odúhoz. Bizonyos hajlamot bizonyára örökölnek ezek a madarak, azonban az eszközkészítés gyakorlatát a közösségben, tanulással sajátítják el. – Laborkísérletekben egy-egy okos nőstény arra is képes, hogy a rendelkezésre álló tárgyak közül kiválasszon egy drótot, amit csőrével ügyesen meghajlítva a horgas eszközzel emeli ki a füles edénykébe rakott jutalomfalatot egy üvegcsőből. Egy ilyen videó az internetet is bejárta a madárrajongók nagy örömére.
A művelet nemcsak a csőr ügyes használata miatt csodálatra méltó, hanem fejlett előrelátást, tervezést is igényel a madártól. Ezek a varjak kombinált eszközhasználatra is képesek. És mire lenne képes egy ilyen okos madár, ha a csőre mellett még két keze is volna, mint az emberszabásúaknak!
Egy japán városban figyelték meg, hogy a varjak eszközt használnak ám a diótörésre is! Ha jó magasról leejtik a diót, az többnyire eltörik, de mennyivel egyszerűbb, ha a diót az úttesten az autók elé ejtik, s miután azok megroppantották, kiszedegetik a belét. Némelyik különösen okos varjú a módszert úgy tökéletesítette, hogy a gyalogátkelőre ejti a diót, majd miután a járművek elintézik a dolgukat, a varjú megvárja a zöld jelzést, és a zebrán háborítatlanul odasétál a csemegéhez!... Itt is megcsodálhatjuk a madár fejlett előrelátását.
Konrad Lorenz, „az etológia atyja“ a varjúféléket (varjú, holló, csóka, szarka, szajkó) tartotta a legértelmesebb madaraknak, „tollas emberszabásúaknak“ nevezte őket. A varjúfélék valóban rendkívül értelmesek, de aki a papagájokat jól ismeri, föltétlenül ki kell egészítse: a papagájok is tollas emberszabásúak. Nem véletlen, hogy a papagájok a leginkább elterjedt madárkedvencek. Rendkívüli módon képesek az emberi környezethez alkalmazkodni. Tanuló és utánzó képességük, különösen hangutánzó képességük rendkívül fejlett. Legalább egy fajukról – az afrikai szürke vagy jákópapagájról – pedig bizonyított, hogy az értelmes beszédre, bizonyos fogalmi absztrakcióra is képes, és képes a beszédet céljai elérésére, sőt önálló ismeretszerzésre, kíváncsisága kielégítésére is felhasználni. (Lorenz az állatok ilyenfajta képességét kategorikusan tagadta.)
Irene Pepperberg amerikai kutató Alex nevű jákópapagája, amely évek során gondosan megtervezett munkával több mint 100 szót sajátított el, nemcsak ismerte a tárgyak neveit („címkéit“, ahogyan a tudományos publikációkban nevezni illett), de meg tudta nevezni, milyen színű (a madaraknak kiváló a színlátása), milyen formájú, milyen anyagból van az adott tárgy (papír, fa, gyapjú stb.), sőt azt is, hány darabot lát belőle – egytől hatig, sőt a nulla (semmi) fogalmát is ismerte. Ha jól válaszolt, megkapta az illető tárgyat, megrágicsálhatta. Ez jelentős absztrakciós szintet feltételez; de ennél jóval többre volt képes a nyelv segítségével ez a zseniális papagáj. Ki tudta fejezni a kívánságait (kérek diót, kérek banánt, vissza akarok menni, vállra akarok menni, te simi – azaz simogasd, vakargasd meg a fejemet). Ismerte és funkcionálisan használta a „nem“ fogalmát. Ha megszidták, bűnbánóan mondta, hogy „sorry“, azaz „sajnálom“. De kérdezni is tudott, épp úgy, ahogyan őt kérdezték. Beszélgetést kezdeményezett: „Kérsz diót? Kérsz kukoricát?“ Több tagadó válasz után türelmetlenül kitört: „Hát akkor mit kérsz?!“ Mikor először látta meg a tükörképét véletlenül egy tükörben, jól szemügyre véve megkérdezte, „mi az?“ Irene tanítványa felvilágosította, hogy ő az, Alex. „Milyen színű?“ Ekkor tanulta meg a szürke színt, amivel addig nem találkozott. Így a klasszikus tükrös kísérletet, amivel emberszabású majmoknál (a kutatók szerint) állítólag az éntudat meglétét vizsgálják, már nem lehetett vele végrehajtani. (Egyébként a legutóbbi években szarkákkal végzett kísérletekben már azt is kimutatták kutatók, hogy a szarkák is képesek a tükörképüket felismerni, és megpróbálják a tollazatukra festett jeleket a tükörkép láttán a csőrükkel eltávolítani. Nyilván csak idő kérdése, hogy ezt papagájokkal, más intelligens madarakkal is kimutassák.)
A szürke papagájok átlagéletkorához képest Alex szegény rövidke életet élt, 31 évet, váratlanul múlt ki. Utolsó éveiben további igen figyelemre méltó képességekre tett szert: nemcsak számlálni tudott, de a számjegyeket is felismerte, a számjegyek, az absztrakt számfogalom alapján is el tudta dönteni, melyik szám kisebb ill. nagyobb a másiknál. Az írott betűket is hozzá tudta rendelni a hangalakjukhoz, le tudott „betűzni“ egy-egy szót, vagyis az olvasás alapjait is elsajátította. Összefoglalva, Alex egy 5-6 éves gyerek értelmi, fogalmi szintjét érte el (!). És a kutatónő hangsúlyozza, hogy annak idején teljesen véletlenszerűen választotta ki a madárkereskedésben ezt a példányt! Kis szerencsével (és sok foglalkozással) tehát bármely szürke papagájjal produkálni lehet ezt a teljesítményt (Alexnek előnyére vált, hogy domináns természetű volt és nem volt semmilyen lelki defektusa, ami megnehezítette volna a tanítást). Természetesen az is szükséges, hogy a papagáj kellően motivált legyen, tehát jól bánjanak vele, érezze a szeretetet és a biztonságot, ne unatkozzon, megfelelően foglalkoztassák.
Ez az, ami leginkább hiányzik egy átlagos sorsú díszmadár életéből. Maga a „díszmadár“ szó is: a „dísznövény“ édestestvére. Egy átlagos madártartó nem társnak, családtagnak tekinti a madarát, hanem többnyire úgy bánik vele, mint egy cserép dísznövénnyel: berakja egy kalitkába, amelyet hellyel-közzel takarít is, elhelyezi a lakás valamelyik zugában, és gondoskodik élelemről meg ivóvízről … a szegény madár magányos kalitkarabként kell leélje egész életét, és így nem is tud valódi örömet okozni gazdáinak, nem tudja szeretetre méltó, ragaszkodó, értelmes kis lényét kiteljesíteni. Aki így képzeli el a madártartást, az vegyen inkább eggyel több cserép dísznövényt, mert ezt a bánásmódot csak a növények viselik el károsodás nélkül!... Még a kedvtelésből tartott állatokra vonatkozó rendelet (amely szerint a kutyát pl. nem szabad állandóan megkötve tartani) sem vesz tudomást arról, hogy a madárnak azért van szárnya, mert röpködésre van szüksége; hogy a díszmadarak legtöbbje társas lény, és ezt a tartásánál is figyelembe kell venni.
És ha már a jogszabályoknál tartunk: a legértelmesebb madarak másik nagy csoportjával, a varjúfélékkel (nem beszélve az ugyancsak kiváló hangutánzó, igen értelmes seregélyfélékről, sőt a szintén kiválóan értelmes házi galambokról, amelyekről egy másik alkalommal szeretnék részletesebben írni) is igen mostohán bánnak a jogszabályok. A nálunk gyakori varjúfélék közül csak a vetési varjú, a csóka és a holló tartozik a védett madarak közé; a dolmányos varjú, a szarka és a szajkó nem. (Persze a seregély sem.) Orbán Zoltán írja a Madártávlat idei 2. számában (Nem az ördög madarai!): „A varjúfélék legnagyobb „bűne“, pontosabban inkább szerencsétlensége, hogy az év egy szakaszában alkalmilag az ember gazdasági és egyre inkább hobbi (!) érdekeit szolgáló táplálékot: a vetés csírázó magvait, sérült és fiatal apróvadat, tojásokat és fiókákat fogyasztanak... Pedig ezeknek a madaraknak a táplálékát túlnyomórészt ízeltlábúak (pl. a kukoricacsírát rágó drótférgek) és kisrágcsálók teszik ki..., amivel mezőgazdasági hasznot is hajtanak...“ Ennek ellenére a vadászati törvény a vadászok érdekeit sértő, kártékonynak nyilvánított madarakkal kapcsolatban még a szelektív mérgezést is lehetővé teszi! Felháborító, ahogyan az ember ezekkel a kiváló értelmi képességű, lelkes élőlényekkel, „szárnyas emberszabásúakkal“ bánik. Lorenz egyik „alapkönyvéből“, a Salamon király gyűrűjéből tudjuk, hogy a dolmányos varjú is olyan kiváló hangutánzó, hogy beszédre tanítható. Könnyen lehet, hogy hasonló eredményekre lehetne jutni vele is, mint a hosszabb életű papagájokkal.
Úgy gondolom, néhány évtized vagy talán évszázad múlva, az akkor élő emberek szörnyülködve fognak beszélni arról, hogyan bántak, bántak el a mai emberek a lelki, értelmi tulajdonságaik alapján joggal különleges bánásmódra számot tartó madárbarátainkkal…

Dr. Molnár Lívia
Tel.: (52) 481683
Mobil: (20) 5459411

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu