2019. október 15. Kedd  ·  Eddigi látogatók: 1,577,637  ·  Online: 78
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Bendegúz nagy utazása
Nyomtatható változat!

.

Néhány nap után kiderült, hogy az a nemes papagáj, akit az inkubátor mélye rejt, igazán életre termett madár. Ha úgy érezte eljött már a soros étkezés ideje, hangos jajveszékelésbe fogott, s ezt mindaddig folytatta, míg az összes kalitka lakója nem társult hozzá és az így kialakult alkalmi kórus már elérte célját. Teljesen mindegy volt éppen mivel foglalkozom, a fülsértő hangzavart csak egyféleképpen lehetett megszüntetni, ha a lehető leggyorsabban nekikezdek az etetésnek. Amint az alig pihés terrorista megérezte csőrével a táplálékot rejtő fecskendőt, azonnal elhallgatott és elégedett csettegéssel jelezte, részéről minden meg van bocsájtva, el van felejtve. A kórus tagjai is lassan elcsendesedtek és elégedetten keresgélni kezdtek az etetőkben. Győztek. Ahogy nézem az alig kétdekányi, csukott szemű kismadarat, arra gondolok, így kezdődik minden élet. Csupa küzdés az életben maradásért, azért, hogy felnőjön, párt találjon, szaporodjon, nevelje utódját, aztán visszatérjen oda ahonnan elindult, s helyébe mindig újak jönnek és ők is bejárják szüleik útját. Persze erről ez a kismadár még mit sem sejt, még legalább tíz nap kell ahhoz, hogy kinyitva szemét rácsodálkozzon a világra, tollas ruhát viselő társaira, arra a félelmetes óriásra, aki időről-időre enni ad neki, és akitől nem is kell félnie.
Valószínű, hogy a hangoskodása, no meg az állandó érdeklődése, mondhatnánk úgy is rosszalkodása, miatt Bendegúznak neveztük el néhányhetes korában, amikor már színesedő tollai egyértelműen mutatták, itt bizony egy nemes fiúval van dolgunk. Az első sétáin már bizonyította, hogy jó nevet választottunk, mert minden útjába került holmit megvizsgált, s mindezt igen alaposan a csőr és a lábak harmonikus együttműködésével tette. Meg is volt az eredménye, szétszedett csatok, kilyukasztott kártyalapok, hámozott hagymák és almák jelezték útját. Bátyja, Benyus is döbbenten nézte öccse randalírozását és ha tehette, igyekezett nagy sárga csőrével rendre utasítani a haramiát. Egy idő után, már együtt fedezték fel a lakás fénytől elzárt rejtekeit, az ágy alatti világot, az akvárium színes halait, a spájz jó szagú gyümölcseit, a téli kert nagyra nőtt virágait.
Aztán ahogy teltek múltak a napok egyre önállóbb lett Bendegúz, kevesebb lett a rikácsolás, inkább a Nemes papagájokra oly jellemző és néha egy kisbaba hangjára emlékeztető hosszan elnyújtott áúval, máúval fejezte ki aktuális állapotát. Szerencsére nem követte bátyját, aki kiválóan utánozta Gyuszi, az arapapagáj fülsértő rikácsolását és ezért a teljesítményéért kiérdemelte tőlünk a rikácsbajnok előnevet. Bendegúz, miközben elképesztő károkat okozott környezetében, mindezt igen diszkréten, szinte zaj nélkül tette. Amikor azonban úgy ítélte meg, hogy a mű elkészült, máris jelezte a nagyérdeműnek, hogy amennyiben kíváncsi rá, megtekintheti legújabb alkotását és fel-felsandítva ránk büszkén masírozott az asztal körül a konyhában. Nem is bírtuk megállni nevetés nélkül, amiből ő azt a következtetést vonta le, hogy a mű elnyerte tetszésünket, így aztán a művész úr máris az önmegvalósítás új lehetőségeinek felkutatására indult.
Feleségem fodrásza Anett, munka közben mesélt párjáról Zoltánról, aki kezdő orvosként dolgozik és mint egy gyerek, úgy szereti madarát egy Jákó papagájt, akit a közelmúltban vásárolt. Na, több se kellett Editnek, meghívta őket hozzánk, hogy csak jöjjenek, mert nálunk olyan érdekes madarakat látnak, mint sehol másutt. Így aztán egy este megtörtént a találkozás. Anettnek nagyon tetszett a vendéglátók színes serege, Rozi, Gyuszi, Benyus, Burkus meg Bendegúz. Utóbbi bebújt feleségem hajába és csak fejét óvatosan kidugva szemlélte a vendégeket, nagyokat szippantva az Anett hajából és ruhájából áradó fodrászszalon illatból. Úgy döntött, részéről semmi akadálya nincs annak, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a ruha viselőjével. A kellemes találkozás, beszélgetés végén egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor Zoltán bejelentette, hogy társ kellene az otthoni madárnak. Arra gondoltak, szívesen vállalnák Bendegúzt, ha már ilyen jól összebarátkoztak vele. Így történt, hogy néhány nap múlva egy érzékeny búcsút követően Bendegúz egy autó hátsó ülésén, Anett ölében ülve elindult új otthona felé.
Az új helyen hamar megbarátkozott Frodóval, a Jákó papagájjal, aki őt Burkusra, a gyerekkori játszótársra emlékeztette. Más madár nem lakott a házban, így ők ketten igyekeztek egymást szórakoztatni addig, ameddig Zoltán és Anett dolgoztak. Amikor aztán együtt volt a család, be nem állt Bendegúz csőre, képes volt akár órákig szóval, vagy inkább hanggal tartani a társaságot. Anett úgy megszerette, hogy legszívesebben még az ágyába is magával vitte volna, ha nem tartott volna Zoltán haragjától. Úgy tűnt, a családban minden rendben van, amikor is egy nap Zoltán értesítést kapott Németországból, hogy idővel megüresedik egy álláshely és szívesen fogadnák őt az ott lakók. Mit volt mit tenni, útra kerekedtek, így az építkezés, no meg a „gyerekek“ Frodó és Bendegúz felügyelete Anett mamájára maradt. Nem is lett volna semmi baj, ha Bendegúz nem kíváncsi. Azonban tudjuk, hogy ő már gyerekkora óta kereste a bajt, így amikor a mama kiment a házból elszívni egy cigarettát, ő is ballagott utána és a nyitva maradt ajtón kilépve, mozdulatlanul nézte az addig csak ablakon át látott világot. Beszívta a virágok illatát, kíváncsian hallgatta a sokféle madár énekét, majd rémülten nézte, ahogyan terhével lomhán, nagy zajjal forogni kezd a betonkeverő. Már éppen fordult is volna vissza a szeretett világába, amikor egy nagyszőrű csahos útját állta. Azt, hogy valójában mit akart, megkóstolni a zöldtollút, vagy csak játszani, ismerkedni vele, már sohasem tudjuk meg, mert Bendegúz rémülten menekülni kezdett és ösztönösen szárnyait széttárva a levegőbe emelkedett. Nem hallotta a mama kiáltásait sem, csak menekült minél messzebb a rossz leheletű, nagyfogú szörnytől.
Repült és repült és a félelmet egyre inkább felváltotta az új érzés, hogy igen is repülni jó, és most már messze volt Frodó meg Anett, meg a mama, mert ő megtanult valamit, ami az eddig megismert világ fölé emelte és ő lebegett e világ fölött. A házak, autók emberek egyre kisebbekké váltak, aztán már csak összefüggő erdőt látott. Bármerre nézett, sehol egy ismerős ház, még az a kis tó is eltűnt, amin kacsák úsztak meg emberek csónakáztak. Minden elveszett. Bendegúz céltalanul repült ide-oda a Bükk fölött. Elmúlt a varázslat, most már eleget látott, inkább szeretett volna hazamenni Frodóhoz, meg a mamához. De nem találta őket sehol.
Nagyon elfáradt, így kimerülten egy magas tölgy ágára telepedett. Szomorúan nézte az erdő madarait, akik láthatóan tartózkodtak a vele való ismerkedéstől. Hát valljuk meg, szokatlan is egy ilyen nagy, zöldtollú, kampóscsőrű papagáj a honi erdőkben, így aztán az ott lakók inkább nem keresték a bajt maguknak, hanem gyorsan odébb álltak. Lassan beesteledett, s Bendegúz biztonságot keresve egyre közelebb húzódott az öreg tölgy törzséhez. Az erdő madarai elcsendesedtek, megnyúlt árnyak kúsztak be a lombok közé, itt is ott is az éjszaka különös vándorai zörgették az avart. Nagyon félt. Szinte semmit sem aludt, minden rikoltásra, szárnysuhogásra, a makkot kereső vaddisznócsapat marakodására gyorsabban vert a szíve, s csak arra gondolt, legyen már az éjszakának vége, hogy elrepülhessen innen vissza oda, ahol nem kell félnie, a biztonságot jelentő házba, barátjához Frodóhoz, meg Anetthez.
Amint megvirradt útnak indult, lassú nagy szárnycsapásokkal repült egyre magasabbra, ahonnan jól látta a hegyeket, a völgyben szaladó girbegurba patakot, egy-két magányos házat, meg a serényen dolgozó favágókat. Újra meg újra átjárta testét a repülés már megismert izgalma, az a különös képesség, ami őt a világ fölé emelte, élvezte, ahogy a szél borzolja tollait, ahogy újra meg újra átélheti a zuhanás meg az emelkedés mámorító érzését és azt, hogy mindehhez csak a szárnyait kell jól mozgatnia. Fiatal teste azonban még nem szokott hozzá a hosszú repülésekhez, gyorsan elfáradt, így abbahagyta a keresést és egy elhagyott kőbánya mellé telepedett. Nem tudta, hogy a hegy másik oldalán ott van az otthon, ahol már mindenki, még a szomszédok is őt keresik. Megpróbáltatásai pedig még csak most kezdődtek. Egyre erősebben kezdett fújni a szél, fenn a magasban sötétszürke fellegek mozdultak, elcsendesedtek az élők és sietve menedéket kerestek. Bendegúz egy kisebb sziklaüregbe bújt, onnan nézte, ahogy a vihar karjai egyre vadabban hajlítgatják a fák ágait, ahogy hirtelen éles fények hasítják többfelé a látóhatárt, majd ijesztő dörrenéssel zuhogni kezd az eső. Kíváncsian dugta ki fejét, mert ilyet még soha sem látott. Nézte, hogy rendeződnek össze az eső cseppjei, hogy aztán kis patakokban szaladjanak végig a mészkőfal repedésein utat találva a mélyebb üregekhez, majd a barlangokhoz, hogy azután vezetékekben fussanak tovább a közeli nagyváros lakóihoz.
Nem várta meg a vihar végét, hanem most már gyors szárnycsapásokkal menekült a villámlások és mennydörgések elől. Csapzottan és fáradtan szállt le a házak közé egy magas gyümölcsfára. Lassan elállt az eső, simogatóvá szelídült a szél, a nap arany nyalábjai fák között megbúvó kis házat öleltek. A cirógató meleg felé fordult és széttárta szárnyait. Csak néhány perc kellett hozzá és zöld ruhája megszáradt, csőrével még igyekezett a vihar által megtépázott tollait helyükre igazítani, hogy aztán érdeklődve szemügyre vegye, hová is sodorták az ég tomboló urai.
A házban egy idős házaspár és felnőtt fiuk kémlelték az ablakon túli világot, felmérve milyen károkat okozott ápolt kertjükben a hirtelen érkezett égi áldás. A fiú szeme megakadt az egyik fa legmagasabb ágába kapaszkodó smaragd színű madáron. Sietve mentek ki a kertbe közelebbről szemügyre venni a furcsa jövevényt. Ez egy gyönyörű nagy papagáj, mondta a fiú miután távcsövén keresztül fejétől a farka végéig megnézte Bendegúzt. Biztosan elszabadult valahonnan, és most nem talál haza – tette hozzá. Éhes, adjunk neki enni – mondta a mama és besietett a házba, hogy aztán néhány perc múlva egy felszeletelt almával kötényében térjen vissza.
Bendegúz kíváncsian tekintgetett lefelé és a hangokból hamar rájött, hogy akik csodálkozva szemlélik őt, azok nem a gazdái. Szomorúságát azonban legyőzte éhsége és a hosszú rúdra kötözött felé nyújtott almát villámgyorsan megette, megfeledkezve közben minden veszélyről. De mitől is félt volna, hiszen azok, akik neki enni adtak épp olyanok, mint akik felnevelték, vagy mint Anett és Zoltán, akik befogadták. Már azt fontolgatta, hogy feladva a tisztes távolságot a lentről hozzá szóló, meg fütyülő család valamelyik tagjának vállára repül, amikor újra eszébe jutottak gazdái és úgy döntött, inkább helyén marad.
Hosszú napok teltek így el, mígnem a fiú egy csellel, egészen pontosan a megszokott rúd végére helyezett hurokkal megfogta a gyanútlan Bendegúzt, aki így további idegenben töltött napjait a család szerető gondoskodása közepette élte.
Ezen közben mintegy három kilométerrel távolabb az időközben hazatért Anett és Zoltán minden este munka után bejárta Miskolctapolca utcáit, hangosan hívogatva Bendegúzt, kérdezgetve az éppen arra járókat, hátha látták, vagy hallottak a madárról. Már kezdték feladni, amikor azt javasoltam nekik, hogy készítsenek plakátokat és minden utcában helyezzenek el egyet. A keresést kiterjesztették a közeli Görömböly városrészre és hirdetést adtak fel a helyi napilapban és képújságban is, komoly jutalmat felajánlva a megtalálónak. Eredménytelenül teltek-múltak a napok, de Anett nem adta fel. Mindennap késő estig kereste elveszett barátját.
Már azon törtem a fejem, karácsonykor meglepjük Anettet egy másik madárral, amikor egy délután megszólalt Zoltán telefonja. Egy kedves idős hölgy közölte a jó hírt, mi szerint valószínű náluk van a keresett papagáj. Anett azonnal ott hagyta a fodrász szalont és rohant haza, hogy ő legyen az első, aki kezébe veszi a kis csavargót.Néhány óra múlva Bendegúz haza érkezett közel háromhetes utazásáról. Frodó boldogan füttyögött neki, miközben Anett könnyezve vette ölébe barátját. Csak a megtalálók voltak kicsit szomorúak, mert titkon reménykedtek abban, hátha nem hiányzik senkinek és náluk maradhat a madár. Annyira megszerették már a kis örökmozgót, s boldogok voltak, hogy megtapasztalhatták azt a semmihez sem fogható érzést, amit csak egy tollas baráttal vállalt közös élet adhat.
A felkínált jutalmat is visszautasították, de az elhatározás már ott és akkor, az átadás pillanatában végérvényessé vált. Nekik is lesz egyszer egy csodálatos papagájuk.
Bendegúznak fogják hívni.

Fedor Vilmos

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu