2019. október 15. Kedd  ·  Eddigi látogatók: 1,577,644  ·  Online: 85
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Sokan verébnek nézik
Nyomtatható változat!

.

A költési időszakon kívül szinte jellegtelen barnát mutató törékeny kis pintyünk – sajnos – sokak számára összetéveszthető a csiripelő verébsereg képviselőivel, a nászruhában vérpiros mellel és homlokkal büszkélkedhető hím kenderike „csurihoz“ történő összehasonlításához azonban nagyon nagy képzelőerőre van szükség. Hát, még ha meghalljuk énekelni is őkelmét.
Minden bizonnyal elfogult vagyok pintyféléink énekének értékelésében, de szerintem a hazai kúpcsőrűek közül a kenderike dala a legszebb, s talán legandalítóbb. Nem vélekedhet erről másként a szóban forgó faj tojója sem, amikor fészkén, tojásain lapulva hallgatja szíve választottjának igencsak változatos előadását a közeli bokrosok csúcsáról. A kenderike hím nem egyszer utánzásokkal tarkított éneke ugyanis semmiféle territoriális tartalommal nem bír, vagyis nem a közelben költő rivális hímek távoltartására szolgál; egyenesen a kotló tojónak szól, és azt igyekszik a lehető legtökéletesebb módon elkápráztatni.
A legészakibb tájak kivételével (kontinensünkön csak Izlandon nem költ) egész Európában fészkelő kenderike kis hazánkban is gyakori költőfajnak számít, becsült állománya 100 000-150 000 pár. A Dunántúli-dombság e kedves kis madara előszeretettel választja fészkelő helyéül az öreg szőlőket, temetőket, erdőszéleket, borókásokat, ligetes parkokat, bokrokkal ritkásan tarkított napsütötte domboldalakat. Tulajdonképpeni fészkét is ilyen helyeken készíti, rendszerint galagonya-, vagy vadrózsabokrokon, tujákon (temetőkben rendszeresen örökzöld növényeken, pl. buxus sűrűjében), olykor igen tömöttnek tűnő sövényeken, alacsonyan a talajszint felett. Egyes esetekben laza kolóniát alkotnak a párok, amikor is csupán néhány méternyire egymástól találjuk a költő madarakat.
Télire egyesek Dél-Európába vonulnak, nálunk „maradt“ egyedei nagy (nem egyszer más pintyfajokkal vegyes) csapatokba verődve a nyílt mezőségeket, a határt járják, és a bojtorján, a keserűfű, a nefelejcs és a disznóparéj magjaival csillapítják éhüket. Nyáron különösen a gyermekláncfű félérett magjait csipegetik előszeretettel.
Carl von Linné svéd természettudós írta le a tudomány számára, Fringilla cannabina tudományos névvel illetve őt, 1758-ban, azóta hívták már Acanthis cannabina-ként is.
A legújabb (2012. januári) taxonómia kutatások sárgacsőrű rokonával egyetemben egy új nemzetségbe sorolták, sorolják, ezért vannak szakemberek, akik már, mint Linaria cannabina ismerik. Magyar vonatkozásban tudomásom szerint még ezen vizsgálat, illetve az eredménye nem elfogadott, ezért cikkemben továbbra is a Carduelis genus tagjaként fogom ismertetni madarunkat.
Meglepő módon, a külföldi díszmadár kiállításokon járva e faj tisztavérű képviselőivel igen ritkán találkozhatunk (ellentétben a tengeliccel, csízzel, zöldikével, sőt zsezsével), annál gyakrabban fordulnak elő viszont a hibridjei, melyek különösen süvöltővel, zsezsével, kapucinus csízzel, ritkábban keresztcsőrűvel alkotnak csodás tollasokat. Európai Unió ide, vagy oda, kis hazánkban még hosszú ideig csak reménykedhetünk azzal kapcsolatban, hogy igényesen berendezett kalitjainkban mi magunk is gyönyörködhessünk eme gesztenyebarna köntösű pintyfélében, esetleg basztardjaiban. Legálisan ugyanis nem tarthatjuk. Most pedig, hogy egy, 2012. október 01-i hatállyal már törvényerejűre emelkedett új rendelet született – 100/2012. (IX.28.) VM rendelet – erre még kevesebb lesz az esélyünk. Nem csupán azért, mert az eddigi, példányonkénti 10 000 forintos eszmei értéket 25 000 forintra emelték, de a Természetvédelem szakembereinek is fokozottabb célpontjaivá válhatnak a törvényt nem tisztelő, magukat madarásznak valló honfitársaink.

Kenderike
(Carduelis cannabina)

A kenderike politipikus pintyfaj, a következőkben felsorolt alfajait ismeri a tudomány (zárójelben az elterjedési terület):
Carduelis cannabina cannabina (törzsalak)
(Brit-szigetek, Európában egészen Dél-Skandináviáig, fel a 65. északi szélességi fokig, keletre az Urál-hegységig, beleértve Közép-Kazahsztánt, nyugatra Szibériát; déli irányban Észak-Afrika, Marokkó, délre a Szahara széléig, Észak-Algéria, Tunézia, és a legtöbb mediterrán szigetet, így Korzikát, Szicíliát, Krétát, Ciprust, délre Törökországot, továbbá Észak-, és Nyugat-Ázsia, Észak-Afrika)
Carduelis cannabina bella (Dél-, Nyugat-, Közép-Ázsia). Carduelis cannabina nana (Madeira). Carduelis cannabina harterti (Kelet-Kanári-szigetek). Carduelis cannabina meadewaldoi (Nyugat-Kanári-szigetek). Carduelis cannabina yemenensis (Dél-, Nyugat-Arábia). Carduelis cannabina johannis (Észak- és Kelet-Szomália). Carduelis cannabina autohthona (Skócia)

Meghatározása

Testhossza 13-14 cm. A hím szárnyának hossza 74-86 mm, míg a tojóé 75-79 mm.
A kormánytollak hosszúsága 50-57 mm, a csüd 16-17 mm, csőr a koponyától mérve 10-11 mm. Mért testtömege 16-18 gramm. Madarunk vonzó és meglehetősen élénk színű pinty, fajára nagyon is jellemző hívóhanggal és dallamos, egyesek szerint ziháláshoz hasonlatos, mégis csodásan csengő énekkel. A hímek jellegzetes, világos gesztenyebarna hátoldallal bírnak, fejük szürke, homlokukon élénkvörös foltot viselnek, mellük is piros, állukon nem mutatják a feketének még csak a nyomát sem.

Összetéveszthető fajok

A tojó, a nyugalmi ruhás öreg hím, és a fiatal madár nagy valószínűséggel összetéveszthető a hozzájuk többé-kevésbé hasonló zsezsével (Carduelis flammea), vagy sárgacsőrű kenderikével (Carduelis flavirostris): a különbségeket a téli kenderike (így is nevezik a sárgacsőrű kenderikét) részletesebb bemutatásánál majd látni fogjuk.
A zsezse kisebb, összességében halványabb és testét szinte mindig több és erőteljesebb csík, vonalka díszíti (kiváltképpen a test hátoldalán), a kormánytollak fehér szegélyű mintázata hiányzik, elsőrendű evezőtollain viszont jól látható a fehér szegés. Kenderikéénél kisebb csőre sárga (a felső káva gerincén sötétbarna, feketébe hajló csíkkal), az áll fekete szakállkája is igazán faji sajátosság (kivéve a fiatalkorú cabaret alfaj, ami azonban szintén megkülönböztethető a fiatal kenderikétől jellegzetes halvány barnássárga hegyű nagy fedőtollai révén).

Leírása

Az ivari kétalakúság (dimorfizmus) kifejező, az öreg hím és tojó könnyűszerrel megkülönböztethető egymástól a költési időszakban.
Öreg hím költési időben: Feje szürke, dolmánya és háta meleg barna, homloka és a melle (hatványozottabban annak két oldalán) bíbor színű, nyitott szárnyán fehér „villanás“ (az elsőrendű evezők külső zászlója) látszik.
Öreg tojó költési időben: Mattabb, tompább barna, mint az öreg hím, sötétebb csíkokkal, nincs vörös színezet se a mellen (nagyon kivételes esetekben csupán néhány toll), se a homlokon, arca sápadtabb, testének alsó oldala sötétbarnán csíkolt.
Öreg hím nyugalmi időszakban: Fakultabb, „unalmasabb“, mint nyáron, a fejen és a hátoldal tollain sötétebb bázissal, a bíbor színezetnek se a mellen, se a homlokon nyoma nincs.
Fiatal madár: Az öreg tojóhoz hasonló, de általánosságban a meleg, sárgás-barna színezet kifejezőbb, testének alsó és felső (háti) oldalán még a tojóénál is sötétebb barna sráfokkal ékesített.
Öreg hím nyáron: Homlokának alsó része sápadt sárgásbarna, míg maga a homlok és felfelé a fejtető elülső területe gazdag bíborba játszó vörös, gyakran finoman feketébe hajló tollhegyekkel. A korona (fejtető) központi része, továbbá a tarkó felső része – kiterjesztve az arcra – szürke. Sápadt, sárgásbarnával árnyalt fehér (piszkosfehér) a szürke arc felső hányada, valamint a szem körül, egy halovány gyűrűt képezve ez által. A szürke pofa (fülfedő tollak) szinte közepén is piszkosfehér folt figyelhető meg. A nyak oldala és hátrafelé a tarkó szürke (egyes sötétebb csíkok a nyak hátulján és a tarkó centrumában finom, halvány sárgásbarna éleket tükröznek). Dolmánya, háta, nem utolsósorban a vállfedő tollak fahéjbarna vagy világos gesztenyebarna színűek, néhány dolmány-, és váll fedőtoll leheletfinoman sötétbarnával csíkolt, ugyanakkor sötétbarna élű is egyben.
A hát alsó része és a farcsík kissé halványabb, nem egy esetben homokszínnel kevert mogyoróbarna, néhányuk rózsaszínes árnyalatú (de még véletlenül sem annyira kifejezett, és szembetűnő, mint azt a sárgacsőrű kenderike nászruhás hímjénél megfigyelhetjük).
A felső farok fedőtollak feketék, élük és hegyük finoman halvány sárgásbarnával elegyített fehér. A farok mélyen bemetszett, a külső tollak fekete színűek és finoman sárgásbarnával árnyalt, sápadt benyomást keltő szélűek.
Alanyunk közép- és kis fedőtollai a vállfedőkhöz hasonlatosak, az egyes tollak szélei kissé sápadtabbak, a külső nagy fedőtollak feketék, halvány sárgásbarna szegéllyel körülöleltek, a belső fedőtollak, a váll fedőtollaival megegyező színűek. Fiókszárnya és az elsődleges fedőtollak (nagyfedők) feketék, a repülési tollak, azaz az evezők színe szintén fekete, az elsőrendűek külső zászlóján jellegzetes széles, fehér mintázatot látunk (legfigyelemreméltóbb ez repülés közben, mivel a szárnyon egy fehér panelt képeznek); a másodrendű evezőtollak meleg sárgásbarna szegéllyel díszítettek; míg a harmadrendűek színe egyöntetű sötétbarna, ugyancsak meleg sárgásbarna szegéllyel.
Az áll és a torok halvány, fehérrel kevert sárgásbarna, enyhén foltos vagy csíkos, a pofasáv (malársáv) barna; bár kifejezett bajuszsávval a kenderike nem rendelkezik, de a szürke pofa és a malársáv közti keskeny sáv (bajusz alatti sáv) piszkosfehér, krémszínbe hajló. A mell vörös vagy bíbor-rózsaszín (néhány toll barna bázisokkal rendelkezik), alkalmanként vagy ritkán hiányzik (a mell ilyen esetekben halvány sárgásbarna, nemegyszer fehérre hajazó; mogyoróbarna foltocskákkal megspriccelve). A mell alsó oldala (és kortól függően, nemegyszer annak felső hányada is), valamint a lágyék sárgás árnyalatú meleg-barna, utóbbi területen sötétebb sárgásbarna foltozással. Halvány rozsdás, vagy inkább rózsaszínnel átfuttatott homokszínű a mellkas központi része, a has és a kloaka környéki tollazat matt, „mosott“ fehér, az alsó farok fedőtollak is hasonló színnel jellemezhetőek, néha világos homokbarnák. Csőre egyes példányok esetében egészen sötétszürke, sokszor inkább feketés-barna, mindkét csőrkáva tövi része szürke. Lába sötét rózsaszínes-barna. Ősszel, a vedlést követően a homlok és a mell karmazsinvörös tollai az új, sárgásbarna hegyű tollak alatt többé-kevésbé rejtve maradnak, míg a korona és a tarkó tollai halvány sárgásbarna szegést kapnak. A dolmány, hát, valamint a váll fedőtollai a nyárihoz képest kissé sötétebb barna színt öltenek, sötétbarna vagy feketés csíkozással. A mellkas gazdag meleg vagy barnás, rozsdás-sárgával kevert barna (a bíbor alapú tollak elhomályosulnak), csíkozása feketés-barna, folytatódva a lágyék irányába is.
Öreg tojó: Homloka, valamint a fejtető barna, vagy szürkés-barna, finom sötét csíkozással, a tarkó, a nyak, és annak oldala egységes matt szürkésbarna, az említett oldalakon sápadtabb sráfozással. Dolmánya, háta és a vállfedők gesztenyebarna színűek, az egyes tollak központi része sötétbarna, majdhogynem fekete (némely példánynál), a fedőtollak hasonlóak, de élük halványabb barna, hegyük pedig rozsdásbarna. Az egész szárny mintázata az öreg hímre hajaz, de a fehér szín nem annyira széles, nem annyira kifejező (a belső elsőrendű evezők külső zászlóján kevesebb, mint a fele szárnyszélességnyi fehéret láthatunk), az összezárt, összecsukott szárnyon ez törött panel benyomását kelti. Farcsíkja és felső farok fedőtollainak színe megegyezik az öreg hímével, de az ominózus terület tollainak színe markánsabb barna alapokra épül, a tollak hegye is sötétebb barnával jellemezhető. A kormánytollak is az öreg hím farok tollainak színeit sugallják, de az egyes tollak központi része rozsdás-barna, némi sárgásbarnával vegyítve, külső szélük pedig fehér. Az arcon (a fülfedő tollak nagyjából közepe táján) egy jellegzetes halvány, sárgásbarna, vagy inkább sárgával árnyalt piszkosfehér folt helyezkedik el, a szemet is körülfogja egy ugyanilyen színű gyűrű, akárcsak láttuk ezt az öreg hím esetében, de
amúgy szürkés barnássárga, barna. Az áll és a torok halvány sárgás-barna (néhányuknál rózsaszínes árnyalatú), sötét olíva-barna pofasávval (malársávval); melle, a has felső oldala és a lágyék mély, vagy piszkos sárgásbarna, erős sötétbarna kihegyesedő csíkozással (a hím mellén kerekded foltok láthatók), a has közepe, az alsó farok fedőtollak felé haladva halványabb homokbarna. Csőre, mint az öreg hímé, de kiváltképpen a felső csőrkáva tövénél egy árnyalattal barnább. Télen csak nagyon kevés változást mutat a nyári tollruhához képest, összességében egy kicsit csíkosabb megjelenésű, a dolmány, hát, és vállfedő tollak, nemkülönben a közép-, és nagyfedők halvány sárgásbarna élűek, hegyűek. Az elsőrendű evezőtollak fedői talán még finomabb sárgásbarnát mutatnak hegyi részükön, és ugyanúgy élükön is.
Fiatal (juvenilis) madár: Nagyon hasonlít az öreg tojóra, annál azonban általánosságban barnább, feje meleg sárgásbarna; dolmánya, háta és a váll fedőtollai sötétbarnán csíkoltak; szárnyai és a farok tollai, akárcsak az öreg madaraké (a nemek viszonylag korán elkülöníthetőek), hasi oldala homokszínű, vagy világos barnássárga (az öreg tojóénál világosabb), sötétbarna sráfokkal, vonalkákkal díszítve. Az első telüket megért fiatal példányokat az öreg tojótól szinte lehetetlen megkülönböztetni. Az első nyaras fiatal hímek mellén és homlokán változó mennyiségben láthatunk már rózsaszínes, vagy pirosas tollakat, de ezen mintázat soha nem annyira gazdag, vagy kiterjedt, mint azt az öreg hímnél tapasztalhatjuk.

Földrajzi változatok

Az egyes alfajok, változatok közti eltérés csekély, és legtöbb esetben a hát barna színezetére korlátozódik. A harterti alfaj általában halványabb, az öreg hím hátoldala fénylőbb fahéj színű, egészen világos, már-már fehéres lágyékkal. A bella testének mind az alsó, mind a háti oldala a törzsalakénál jóval sápadtabb, az öreg hímek tarkója, és feje teteje halványszürke; legbiztosabb megkülönböztető jegye azonban a sápadt, majdnem fehér felső farok fedő tollak, illetve a farcsík, a homlok és a mell rózsás piros színe az átlagosnál mélyebb. A madeirai és kanári-szigeteki változatok, így a nana és meadewaldoi tollazatuk alapján terepen nem elkülöníthetőek egymástól.


Cserna Zoltán ifj.

Felhasznált és ajánlott irodalom:
Peter Clement, Alan Harris and John Davis: FINCHES AND SPARROWS Helm Identification Guides 1999
Lars Svensson: Útmutató az európai énekesmadarak határozásához 1992
Haraszthy László: Magyarország fészkelő madarai 1984
Schmidt Egon: Madárlexikon 2000 (Anno Kiadó)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu