2019. október 16. Szerda  ·  Eddigi látogatók: 1,578,810  ·  Online: 109
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Bepillantás a „turákókirály” életébe
Nyomtatható változat!

Pócsi Béla

 A Tapolcán élő Pócsi Béla, mára a turákótenyésztés koronázatlan királya, Miskolc kertvárosi jellegű részén, Szirmán töltötte gyermekkorát. Az állatok szeretetét apjától, a növényekét édesanyjától örökölte. Mindez a családi indíttatás egész életét meghatározta. A madarászatnak, a tollasok megfigyelésének és tenyésztésének kihívása az elmúlt évtizedekben minden napját bearanyozta. Béla vallja, hogy egy élet nem elég arra, hogy az ember a madarak izgalmas világát megismerje.
Mint minden sikeres madarász, ő is végigjárta az olykor kudarcokon is átvezető utat. Még egészen kicsi gyermek volt, amikor az otthonukhoz közeli állami gazdaság állattenyésztő telepén felfigyelt arra, hogy a hullámpalák alatt meglehetősen sok veréb fészkel. Sokat gondolkodott, hogy tudna szert tenni verébfiókára. Végül az egyik istálló falánál lévő magas trágyakupacra sikerült úgy felmásznia, hogy be tudott nyúlni a lemez hullámai alá, így négy csurigyerekkel gazdagodhatott. Ennek azonban nagy ára volt: ahogy a trágyakupac tetején fészkelődött, az hirtelen, akár a mocsár, besüppedt alatta, így derékig merült az „illatos” anyagban. Végül hazakecmergett, de nagyon aggódott azért, hogy vajon mit fog szólni szigorú édesapja a verebekhez, aki ezt megelőzően már öt orgonavesszőt tört el a szeleburdi kisfiún. Végül úgy döntött, nem kockáztat: a befőttes üvegbe helyezett fiókákat elrejti a nyúlól alatt. Ez azonban édesapja előtt nem sokáig maradt titokban, aki úgy határozott, hogy ha Bélának sikerül felnevelni a fiókákat, akkor megússza a veszélyes kalandért járó fenyítést. Így édesanyja segítségével szépen felcseperedtek a kismadarak. A gondoskodásnak meglett az eredménye: apja jelenlétében a négy felcseperedett állatot néhány hét múlva szabadon engedhették.
Ennél még veszélyesebb vállalkozás volt a kis Béla gólyafogó akciója. Nyár végén ugyanis egy műanyag gyűrű segítségével meg szeretett volna gyűrűzni egy fiatal gólyát, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a következő évben valóban visszatér-e Szirmára. A közeli legelőn gyülekeztek a gólyák, s ő a bokrok mögött hol négykézláb, hol hason csúszva megközelítette a csapatot, egy adott pillanatban rövidtávfutó bajnokot meghazudtoló sebességgel nekiiramodott, s a legfeketébb csőrű, azaz a legfiatalabb gólyára vetette magát. Azt már akkor is tudta, hogy nem a gólya hozza a gyereket, de azt nem, hogy a védekező gólya igyekszik hegyes csőrével támadója szemébe csapni. Nem több mint egy centin múlt, hogy nem veszett oda Béla fél szeme világa, s a mai napig is látszik az a mély seb, melyet a védekező madár okozott arcán.
Sajnos apja nem értékelte kellőképpen Béla természetszeretetét, ezért, amikor erdésznek szeretett volna továbbtanulni, nem támogatta.
De még általános iskolás korában egy másik döntő, életét befolyásoló esemény is bekövetkezett. Egy osztálykirándulás alkalmával állatkertbe mentek. Az osztályfőnök a rács és a védőkorlát közé állt a mandrill ketrecénél, s szabályellenesen onnan okította a nebulókat. Kezdetben csak a hím volt kint a kifutóban, nem védte a territóriumot, de amikor a nőstény megjelent, megváltozott a viselkedése: elkapta a tanárnő táskáját, s szerencsére csak azt rántotta be, így nem történt nagyobb baj. A következő osztályfőnöki órán megbeszélték, hogy kinek mi volt a legmaradandóbb élménye az állatkertben. A többiekkel ellentétben Bélának nem a baleset volt elsősorban felejthetetlen, hanem az a felismerés és elhatározás, hogy ha ő majd egyszer felnőtt lesz, akkor a rábízott állatokat nagy területen, természetközeli kifutókban fogja tartani. Nem sokkal ezután a Magyar Madártani Egyesület (MME) miskolci helyi csoportjának tagja lett, s feladata a védett, sérült állatok begyűjtése volt azoktól a lakosoktól, akik megtalálták őket. Ebben az időben még nem voltak mentőközpontok, így gyakran előfordult, hogy Béla otthonában maga nevelte fel a legyengült vagy elárvult példányokat. Így több erdei és réti fülesbagoly is felcseperedett kezei között, melyeket a kertjük közelében fogott hörcsögökkel etetett. Hogy a baglyok viselkedését jobban tanulmányozhassa, piros színnel világította meg férőhelyüket, hogy azok úgy viselkedjenek, mintha éjszaka volna – így tárult fel Béla előtt a baglyok rejtett világa.
Az éjjeli ragadozók kapcsán szembesült először az ifjú az igazi kemény élettel is. Az MME helyi vezetője ugyanis azt szerette volna, hogy a Béla által felnevelt baglyok a Fővárosi Állat-és Növénykertbe kerüljenek, míg ő azért küzdött, hogy a veszprémiben leljenek otthonra, mert úgy tartotta, hogy ott jobb sorsuk lesz.
Végül Béla kitartása és lelkesedése győzedelmeskedett, s az állatok Veszprémbe kerültek, ahol már ezt megelőzően is többször járt az ifjú madarász.
A Kasza László vezette intézmény szakmai színvonala olyannyira lenyűgözte, hogy iskolái elvégzése után állatápolóként ott helyezkedett el – meglehetősen szerény fizetésért. Ez nem volt elég másra, mint arra, hogy a rábízott állatoknak jutalomfalatot vásároljon, így rákényszerült, hogy a bölényeknek szánt száraz kenyérből maga is fogyasszon, melyhez a csimpánzok vörösboros teafeleslegét itta. Mivel a preparátori mesterséget is elsajátította, így az állatkertben elhullott állatok kitömését is végezte, ezek közül minden harmadik az övé lehetett.
Megnősült, majd Badacsonyban a vendéglátásban helyezkedett el, de hamarosan rádöbbent, hogy nem ez az ő világa, s 1983-ban megnyitotta díszállat-kereskedését, mely a mai napig is nyitva áll a környék állatbarátainak legnagyobb örömére. Eközben újabb és újabb madarak érkeztek a portájára, s különböző ritka fácánok tenyésztésével próbálkozott sikeresen. Abban az időben igazi szenzációnak számított a szatír és temminck tragopán, valamint a himalájai fényfácán magyarországi szaporítása. Emellett rulrulokat, más néven csokros fürjeket is költésre bírt.
De az egzóták területén is szép sikereket ért el: 3x3 méter alapterületű volierben nemcsak ékfarkú, hanem kákapinty-kolóniát is kialakított, s büszke arra, hogy ő sosem nevelt díszpintyet dajkamadárral, azaz japáni sirálykákkal. Szerinte a legfontosabb a madarak elhelyezésénél az, hogy a volierben az ülőrúd oly magasan legyen, hogy a madár a hozzá közeledő embert fentről láthassa, s így biztonságban érezhesse magát. A rozellákat hegyi, örvös, ausztrál király és vörös sapkás papagájok követték. Volt idő, amikor ez utóbbiból hét párat is tartott. Egyszer a néhai Gálos István, a híres papagájtenyésztő meglátogatta, aki csak ennyit mondott: „Ha valaki a vörös sapkás papagájt két évig életben tudja tartani, arra odafigyelek, ha tenyészteni is tudja, akkor én kérdezek tőle”.
Ahogy Pócsi Béla tenyésztői tapasztalataiban gazdagodott, különféle ritka, értékes nagypapagájok szaporításában is szép eredményeket ért el, például jákó, amazonok, kakaduk, valamint különböző lórik és kolóniában költő fecskepapagájok terén. Az országban elsőként tenyésztette a zöldszárnyú királypapagájt. Életében azonban igazi mérföldkövet dr. Nagy Endrével történt találkozása jelentette, melyből életre szóló barátság lett.
A híres Afrika-vadász akkor még Tanzániában élt, s csak időnként látogatott haza, mivel a Meru-hegy oldalában lévő birtoka szinte minden idejét lekötötte. Itt a magyar vadászati hagyományokra alapuló vadgazdálkodási módszereket vezette be, de megpróbálkozott a vadászfácán afrikai honosításával is. Amikor nem volt éppen hazánkban, állatait Béla gondozta. Bandi bácsin keresztül ismerkedett meg Hubert G. Wells-szel, egy magyar származású kaliforniai állatidomárral is, akinek oroszlánjai több híres filmben, mint például a Távol Afrikától vagy a Tsavoi emberevők címűben szerepeltek.
Nagy Endrétől tudta meg, hogy eredeti élőhelyükön, Afrikában hol élnek a turákók. Megfigyelése szerint ott szeretnek tartózkodni, ahol „mindig ősz van, azaz az 1500-1800 méter közötti tengerszint feletti magasságban. Sok-sok erőfeszítés árán Pócsi Béla végül 1995-ben Budapesten, a TIT Stúdióban megrendezett kiállításon bemutathatta az általa tenyésztett első vörös bóbitás turákófiókát. Ezután a szakmai elismerések sem maradtak el: többek között mestertenyésztői címet és Siroki-díjat is kapott. Számára a turákók tartása és tenyésztése szerelem az első látásra, ma is ezeknek az állatoknak bűvöletében él: még a hartlaub, a viola, a perzsa és livingstone turákókat is szaporította. Más lágyevők tartására is vállalkozott, így sikerrel tenyésztette az afrikai fecskeszalakótát 1998-ban, a háromszínű fényseregélyt, a pirosfülű bülbült, a vörös kardinálispintyet és a vérbegyű galambot, viszont narancsbegyű tukánjai csak a tojásrakásig jutottak el.
Tagja az angliai székhelyű Nemzetközi Turákótenyésztők Egyesületének is, aminek a világon 112 tagja van. Béla vörös bóbitás turákóinak állománya Európa legnagyobb gyűjteménye. A külföldi bírók biztatására 2008-ban Belgiumban, 2009-ben Olaszországban, 2011-ben pedig Franciaországban állataival világbajnokságon is részt vett, ahol egyénileg és kollekcióban is eredményesen szerepelt: összesen 6 arany, 6 ezüst és 3 bronzéremmel öregbítette hazánk jó hírét. 2009-ben hosszú előkészület után Tapolcán a rendezvénycsarnokban megnyitotta önálló díszmadár-kiállítását, melyen 210 egyedet láthattak a betérők. A rangos eseményre eljött Hubert G. Wells is, de talán a legnagyobb megtiszteltetés Angola magyarországi nagykövetének látogatása volt, aki az Angolában honos vörös bóbitás turákók röpdéjében annyira otthon érezte magát, hogy alig akart kijönni.
A kiállításra érkező első száz hölgyet Béla 1-1 szál rózsával lepte meg.
Pócsi Béla szerint a díszmadártenyésztés és a természetvédelem elválaszthatatlan egymástól, ezért térítésmentesen felajánlott 12 példány vörös bóbitás turákót Angolának, melyeket a Nemzetközi Turákótenyésztők Egyesülete koordinálása mellett engednek majd el – tenyésztőjük jelenlétében – egy visszatelepítési program keretében.
Béla díszmadártenyésztőnek vallja magát. Hitvallása szerint amikor az ember fia­tal, a díszmadártenyésztés hobbi számára, amikor középkorú, akkor szenvedély, időskorban életforma. Több évtizedes tapasztalatai alapján a díszmadár­tenyésztés egy tízfokos létrához hasonlít, ahol a legfelső fokokat nem lehet megmászni, mivel erre egy emberöltő kevés. A Teremtőnek legalább három életet kellene ahhoz adnia, hogy valaki a csúcsra érhessen.
A közelmúltban forgatócsoport járt
Bélánál: 3 napon keresztül 7 ember örökítette meg a nem mindennapi eredményekkel büszkélkedő ember mindennapjait. De a Szellem a palackból című film bemutatta Béla küzdelmeit is a hatóságokkal azért, hogy 8 hektáros balatonedericsi területén, esetleg Tapolcán létrehozhassa küldetésének legfőbb célját, egy madár- és növényparkot, mely a környék ékköve lehetne.

Dr. Tóth Zsigmond

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu