2019. október 16. Szerda  ·  Eddigi látogatók: 1,578,842  ·  Online: 103
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből (32.)
Nyomtatható változat!

Papagájok, ahogyan az emberek látták őket
 

A ragadozókhoz hasonló madarak

 

Az ókor nagy természettudósa, Arisztotelész a papagájokat – legalábbis az általa ismert egyetlen papagájfajtát, a kis sándorpapagájt (Psittacula krameri) – a ragadozó madarakhoz hasonlította, annak görbe csőre miatt. Későbbi idők ornitológusai a mászómadarak osztályába sorolták, mivel két lábujjuk előre, kettő pedig hátra mutat. Ám ez a nézet sem tarthatta magát túl sokáig, mivel más madarak is ügyesen másznak a fák ágain annak ellenére, hogy lábuk felépítése teljességgel eltér a papagájokétól.
A ragadozós változat azonban újra és újra felbukkan egyik-másik szerzőnél. Rochefort például az „Antillák természettörténete“ című művében azt írja 1667-ben, hogy az arák és más nagytestű papagájok erős kampós csőrrel és élet karmokkal vannak „felfegyverezve“. Burmeister hasonlóan érzékletes leírást ad a papagáj csőréről: „A csőre, annak erősen görbülő hegyével a ragadozók csőréhez áll a legközelebb, mégis a papagájé sokkal vastagabb, erősebb, viszonylag magasabb és összességében formásabb. A felső csőrön észrevehető egy keskeny, ám élesen elkülöníthető sáv, amelytől lefelé, mint a tető két oldala lapul le a csőr két domború oldala. A lényegesen rövidebb alsó csőr vastag, szakállszerű megjelenéssel bír és egy kicsivel alacsonyabb, vagy akár magasabb, mint a másik.“ (Burmeister, 1856)

 

Indián hollók

 

A dél-amerikai papagájok megfigyelői gyakran hasonlították az ott látott madarakat a hollófélékhez. Gesner 1669-ben kiadott madaras könyvében például azt olvassuk az arákról (Ara ararauna): „Ezt a madarat, bármennyire is hasonlít más papagájokhoz, indián hollónak tartják. Talán azért, mert rekedt, goromba hangja van és olyan erős csőre, amellyel a legkeményebb mandula- vagy barackmagot, de még a követ, fát, csontot és egyéb kemény tárgyakat is szét tud harapni.“ Gyanítják, hogy azért is nevezték el éppen ezt az arafajtát indián hollónak, mert ez tud a legjobban beszélni. Gesner azonban szemmel láthatóan nem volt elragadtatva ettől a tulajdonságáról, meg is jegyzi egy ilyen példányról, amelyet más papagájokkal együtt látott egy fejedelmi udvaron, hogy azt sem tudták többre megtanítani, mint a társait. Az indián holló elnevezést más szerzők is előszeretettel alkalmazzák (Sloane, 1707; Aldrovandi, 1669), mivel megfigyeléseik szerint a kék-sárga arák fogságban szívesen fogyasztanak húst is. Az is lehet, hogy a szerzők megfigyelései szerint a kék-sárga arák azt a szerepet töltötték be Dél-Amerikában, mint a hollók Európában. Burmeister 1861-ben így idézi fel a La Plata államokban tett utazásait: „Hollók és varjak ezeken a tájakon és egész Dél-Amerikában nem léteznek, ezek a kontinens északi felére korlátozódnak, délen azonban nem lelhetők fel.“
A hússal való táplálkozás azonban nem jellemző minden hollófélére, és ezt is tudták már korai időkben. Moritz egy őserdőről ír Puerto Rico szigetén 1836-ban: „Ezek a sötét pálmaerdők visszhangoznak a cuervo éles kiáltásaitól (Cornix jamaicanensis). Ez a nyugat-indiai holló, amely nem dögevő, mint a miénk, hanem csak gyümölcsökkel táplálkozik… Ez állítólag még a papagájoknál is jobban megtanítható beszélni.“ Mai elnevezése szerint az antilla hollóról lehet szó (Corvus leucognaphalus).
Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a hollókkal való összehasonlítás a közös tulajdonságok mentén fogalmazódott meg. Gundlach 1856-ban hangsúlyozta a hollókkal való hasonlóságot, közben jól különbséget téve a kubai varjú (Corvus nasicus) és az európai fajták között: Este és reggel nagy számban összesereglenek, és a papagájokkal együtt nagyon hangos és kellemetlen koncertre zendítenek rá. Holdvilágos éjszakákon egy-egy példány szólóéneke is jól kihallható. Jól szelídíthető, és néhány szót beszélni is megtanul. Az európai fajokhoz hasonlóan ez is hajlik a lopásra. Tápláléka gyümölcsökből, magvakból, rovarokból tevődik össze, és valószínűleg a hüllőket sem veti meg.“
Az 1870-es években Gundlach még egyszer összefoglalta akkor már 30 éves megfigyeléseinek eredményeit. A kubai varjúról (hazai nevén „Cao“) ezt írja: „A hangja megegyezik a spanyol nevével, emellett azonban van egy másik, összetettebb hangjelzése is. Ezt különösen szerelmes időszakban hangoztatja. Úgy hangzik, mint egy ismeretlen nyelvű emberi beszéd. Azt mondják, a Cao emberi szavak utánzását is megtanulja. Amikor sok madár egyszerre hallatja hangját, szörnyű fecsegés támad, amely ráadásul még a papagájok hangjával is keveredik. Holdvilágos éjszakákon és hajnalban, napfelkelte előtt is hallhatók.“
Táplálkozásukról azt mondja: „Hússal, vagy pálmamagvakkal táplálkozik, gabonával, érett gyümölcsökkel, rovarokkal és kisebb hüllőkkel. A megművelt területeken sok kárt okoz, olykor azonban hasznosnak is bizonyul más kártevők elüldözésével. Egyszer például a nagy meztelen csigák úgy elszaporodtak, hogy az egész termést fenyegették. Az emberek nem tudtak hogyan védekezni a csapás ellen, egyszer azonban megjelent egy sereg holló, és napról napra látszott, hogy a csigák száma csökken. Amikor mind elfogyott, a hollók ismét útjukra eredtek.“ (Gundlach, 1874)
Jácintarákat is megfigyeltek, amint csigákat fogyasztottak, igaz, ezek vízi csigák voltak. (Roth, 1982)
Oswald a 19. század végén guatemala papagájokat figyelt meg, majd a hangjukra célozva azt mondta: „Kiáltozásuk biztosan felkeltette volna az öreg angol varjútenyésztő irigységét.“ Majd hozzátette: „Ezek a fura parktulajdonosok nagy értéket látnak egy varjúfészekben, és azokat a fákat, amelyeken varjak fészkelnek, úgy kezelik, mint valami szentélyt. Nagy örömmel hallgatják az éktelen rikácsolást.“
Bürgert a kolumbiai Magdaléna folyónál emlékeztették a papagájok az otthoni varjakra: „A fák gyakran annyira tele voltak papagájokkal, mint nálunk otthon a falusi hársfa télen varjakkal. Ám ezek a tarka trópusi madarak még európai sógoraiknál is hangosabbak.“ (Bürger, 1919)
Finsch határozottan tagadott mindenféle rokonságot a papagájok és az énekes madarak (passerers) között (amelyekhez a hollóféléket is sorolta). „A valóságban a papagájoknak kevesebb közük van a passererekhez, mint bármely más rendhez. És a népies elnevezések, amelyek más madarakra emlékeztetnek, nem tartalmaznak semmilyen valóságos kapcsolatot.“
Finsch a hollókakadu elnevezése ellen is tiltakozott mondván, hogy „…semmi közös nincs e madár és a holló között.“ Helyette a népnyelvben már elterjedt „hosszúfarkú kakadu“ nevet ajánlotta. A hollókakadu név azonban a mai napig tartja magát. Bizonyára a tollazat színe ebben erős szerepet játszott. Persze a hangja is emlékeztet a hollóéra. Az ornitológus Gould 1831 és 1841 között Ausztráliában járt és a szabadban tett megfigyeléseit így írja le: „Hangja egyedien cseng, panaszkodó, siránkozó, olyan, mint egyfajta hollókárogás.“ A fehérfülű kakadu leírásánál maga Finsch is hasonló párhuzamot alkalmaz (Finsch: Calyptorrhynchus baudini, Wolters: Calyptorrhynchus funerus subsp. baudini): szerinte ennek hangja nyers, varjúszerű.
Az arakakadut (Probosciger aterrimus) Finsch minden madár legkalandosabbikának nevezte. „Ennek a madárnak van a legnagyobb csőre, csak a jácintara csőre éri el egy közepes termetű arakakaduét. Ezért és a csupasz arcbőrért fedezhetők fel párhuzamok az amerikai arafélékkel, így az arakakadu név jól kifejező. Csak egy hosszú, ék alakú farkat kell odaképzelni és a bóbitát a képzeletben elvenni, akkor máris egy olyan madarat kapunk, amely az arafélékre emlékeztet bennünket… Mindez természetesen csak a felületes megfigyelés eredménye. A valóságban a két rendnek nincs semmi köze egymáshoz. Csak a csupasz arc és az alsó csőrkáva hasonlít egymásra.“ (Finsch, 1867/68)
Az összehasonlítgatás azért persze tovább élt és ahogyan az arákat indián hollónak nevezték, úgy az arakakadura ráragadt a keleti indián holló elnevezés. Az arakakadu leírását 1707-ben adták ki Amsterdamban, a madárnak a szerző, P. Schenk a „Corbeu des Indes“ nevet adta. Így bizonyos, hogy nem a hangja, hanem a színe és az arához való hasonlósága gyűjtötte be számára a hollóhoz való hasonlítást.
Finsch kuriózumként utal műveiben egy bizonyos Dr. Berge osztályozási rendszerére is, aki a papagájokat az „énekes hollók“ rendjébe sorolja. A papagájokat ez a szerző továbbosztotta „seregélypapagájokra“ (bucco), „ragadozópapagájokra“ (ramphastot), „varjúpapagájokra“ (buceros) és „valódi papagájokra“ (psittacus).
 

 

Mihalec Gábor Sándorfalva
(Maja Müller-Bierl nyomán)
 

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu