2019. október 16. Szerda  ·  Eddigi látogatók: 1,579,215  ·  Online: 84
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből (33.) Papagájok: tollas majmok, vagy rágcsálók?
Nyomtatható változat!

.

Brehm 1866-ban, a „Tierleben“ első kiadásában így mutatja be a papagájokat: „A papagájok tollas majmok. Ezt nemcsak a laikus gondolja így, hanem a kutatónak is be kell ismernie. Ha valamiképpen lehetséges egy bizonyos osztály állatait összehasonlítani egy másik osztályhoz tartozó állatokkal, akkor ebben az esetben a kapcsolat kézenfekvő… Nem az alakja, hanem szellemes lénye az, ami a madárvilág majmaivá teszi őket. A papagájban csak akkor fedezzük fel a majmot, ha szellemileg megismerkedünk vele. A madarak világába áttéve a papagáj bír a majom valamennyi tulajdonságával és szenvedélyével. Annak jó oldalaival, mint ahogy a rosszakkal is, a szeretetreméltóval, és a megvetnivalóval egyaránt. A legokosabb madár, amelyet ismerünk, ám mindig is majom fog maradni: kiszámíthatatlan, mint az időjárás. Ebben a pillanatban a legszeretnivalóbb, legbarátságosabb társaság, a következőben pedig elviselhetetlen teremtmény. A papagáj értelmes, figyelmes, óvatos és huncut. Élesen különbséget tud tenni, kiváló emlékezőképességgel rendelkezik, ezért magas fokú a taníthatósága. Öntudatos, büszke és bátor. Ragaszkodó, sőt odaadóan gyengéd azok iránt, akiket szeret, haláláig hűséges, hálás, mégpedig tudatosan hálás. Engedi magát nevelni, engedelmes és kezes állattá változtatni – pontosan, mint ahogyan a majom is. Ugyanakkor sértődékeny is, haragos, ravasz, álságos. A vele szemben elkövetett sértéseket éppoly kevéssé felejti el, mint a jótéteményeket, gonosz és kíméletlen a nála gyengébbekkel szemben. Szeretetlen a szerencsétlenekkel és a gyámoltalanokkal szemben – pontosan, mint ahogyan a majom is. Jelleme minden lehetséges tulajdonság keveréke. Egy ekkora sokoldalúságot nem szabad lebecsülni: mindez egy teremtmény magas szellemi képességeinek bizonyítéka.“
Brehm a papagájokat a legmagasabb elhelyezkedésű madaraknak tartotta. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a legértékesebb, vagy legszebb fajnak tartotta volna a papagájokat, hanem a legemberibb madarakként kezelte őket. Ettől csodálta őket olyannyira. A papagájokra szerinte mindezt nem kell kívülről ráakasztani, a madarak önmagukban szolgáltatják a bizonyítékokat. A bizonyítékokként a mozgékony csőrt, az emberi kézhez hasonló lábat, valamint a hangutánzó képességet hozta fel.
Brehm hasonlata már a szerző életidejében is ellenállásba ütközött. Ennek ellenére a tollas majmokról szóló elméletét a kötet második kiadásában is megerősítette 1878-ban. Az előző kiadáshoz képest ebben a következő betoldás szerepel: „Korábbi állításaim tiszteletreméltó körökben ellenállást váltottak ki, így ennek következtében azon fáradoztam, hogy olyan sok papagájt figyeljek meg, ahányat csak lehet, és mindezt olyan előítéletmentesen, amennyire csak megtehető. Az első és a jelenlegi kiadás között eltelt időben ismét papagájok százait tartottam magam is fogságban, hogy megfigyeljem őket lényük titkának megfejtésére, vagy pedig mások tulajdonában álló vadon befogott, és már megszelídült madarak gondozóival beszélgettem; rövidre foglalva mindent elkövettem, ami csak hatalmamban állt. Mindennek eredménye az lett, hogy a fenti szavakat azok teljes terjedelmében érvényben tartom. Szívesen… tulajdonítok más madaraknak is magas értelmet, ám egyetlen más fajnál sem találkoztam oly mértékű világossággal és szellemi képességekkel, mint a papagájoknál. Természetesen nem vagyok vak a szabály alóli kivételek iránt sem… Pontosan tudom, hogy vannak bizonyos varjak, seregélyek, darvak, sólymok és baglyok, amelyek egyes tulajdonságaik tekintetében versenyre kelhetnének a papagájokkal. Ám ugyanazzal a mértékű felfogóképességgel és mozgékonysággal, amellyel a papagájok bírnak, az előzőek közül egyik sem rendelkezik. A papagájok kifejezőképessége, eleven játékossága, párjuk és gondozóik iránti odaadó gyengédsége, valamint az ellenszenves emberek és állatok iránti dacos védekezése, taníthatósága talán megközelíthető egyik vagy másik madárfaj számára, ám túlszárnyalni azt egyik sem tudja.
A mű negyedik kiadásában 1911-ben Brehm idézett mondatait minden indoklás és pótlás nélkül törölték. Adolf Meyer 1926-ban kiadott újabb változatában visszavette Brehm eredeti gondolatait a következő indoklással: „Köztudott, hogy az állatokat sokszor nagyon is emberi szemmel nézte, beléjük helyezte az emberi lélek tulajdonságait, és ennek folytán viselkedésüket tévesen értelmezte… Ezek a melléfogások az állatok viselkedésének értelmezésében egy szigorú értelemben vett tudományos könyvnek kétség kívül hátrányára válnának, egy igazi népművelő könyvnek azonban éppenséggel dicsőségére szolgálnak. Mert aki az állatokat ilyen mértékig a mi szemünkkel látja, csak az képes őket igazán a lelkünkhöz is közel hozni.“
Az a tény, hogy Brehm az emberek szemszögéből vizsgálja a papagájokat, teljesen beleillik a korszellembe. Mások hosszan értekeztek a madarak hasznáról, így a papagájokról is, hogy milyen hasznot jelenthetnek az ember számára. A 19. században divatossá vált antropomorfizmus (nem emberi lények emberi tulajdonságokkal való felruházása) ezzel még korántsem ért véget. A bemutatott idézetekben Brehm számos emberi jellemzővel illeti a madarakat. Az „Öntudatos, büszke és bátor“ jelzők tipikusan emberi viselkedés leírására szolgáló szavak. Az pedig, hogy a papagáj haláláig hű marad a társához, egyáltalán nem egyedülálló jelenség a madárvilágban. Ugyanakkor az emberek világában túlságosan is gyakori, hogy a társak hűtlenné válnak egymáshoz. A sorozat szerzőjét egyszer megkérdezték egy televíziós riportban, hogy az állatvilágban megfigyelhető poligám viselkedésmód nem igazolja-e azt a sokak által vallott álláspontot, hogy az emberi faj is több társsal való együttélésre rendeltetett. A válasz kézenfekvő: éppen számos papagájfaj halálig tartó hűsége igazolja, hogy vannak állatok, amelyek ember módjára viselkednek, és ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy vannak emberek, akik állatok módjára viselkednek. Brehm soraiban akkor is megmutatkozik az emberi erkölcsi normák átruházása, amikor a madarak hálásságáról beszél. Nyilvánvalóan a kezes példányok ragaszkodását érti ezalatt, ám ismét egy olyan kifejezéssel él, amelyet csak emberi viszonylatokban szokás használni.
Igazán veszélyessé akkor válik az emberi összehasonlítás, amikor a papagájokat – néhány emberszerű tulajdonságuk miatt – megpróbálják ember módjára nevelni. Brehm azt mondja erről: „Éppen mint minden más lényt, amely képes egy nála magasabb rendű lénytől tanulni, a papagájt rendszeres oktatásban kell részesíteni. Ez teljes szeretetben, ám lágy szigorral történjék. Enélkül a madarat nem neveljük, hanem elrontjuk. A kezelés alatti túlzott gyengédség éppúgy elrontja, mint a túlzott szigor.“ (Brehm, 1878) Ez a szöveg a negyedik kiadásban is megjelent. Az a megfigyelés képezi az alapját, miszerint a papagáj alkalmazkodik a partneréhez, és átvesz tőle viselkedési mintákat. Ez megfigyelhető az egymással jól harmonizáló párok esetében is. Brehm azonban beszámol olyan esetekről is, amikor a papagáj „személyisége“ volt erősebb hatással, és a gondozó vett át tőle viselkedési mintákat.
Ezen a területen jelentett nagy áttörést a madarak viselkedésének és tenyésztésének nagy szakértője, Karl Ruß, aki a madarak szempontját vette alapul és megfigyeléseit könyvekben, valamint a „Gefiederte Welt“ (Szárnyas Világ) című szaklapban tette közzé. Ő volt az, aki élesen kiállt a viselkedése miatt nem kedvelt karolina papagáj tartásának meghonosítása mellett is.
F. és M. Nottebohm 1968-ban írta le élményeit a Trinidadban töltött éveikről. Elmondásuk szerint minden reggel a bőgőmajmok voltak az első állatok, amelyek köszöntötték a hajnalt, utána azonban néhány perces késéssel a papagájok zendítettek rá éktelen muzsikájukra. Úgy látszik, a majmok és a papagájok összekapcsolása nem is annyira légből kapott.
Wagler már 1838-ban ellentmondott a korabeli felfogásnak, miszerint a papagájok a madárvilág majmai lennének. Állítása szerint: „A papagájok sokkal közelebb állnak a rágcsálókhoz, így ezeket képviselik a madarak között… A papagájok és a majmok között semmi más hasonlóság nincs, mint a feltűnősködésük, ezzel azonban a mókus, és néhány más rágcsálóféle is rendelkezik. Az alsó csőrük éles ékével a papagájok úgy hasítják szét a táplálékukat, mint a rágcsálók az éles alsó metszőfogaikkal.“ Wagler arra is rámutatott, hogy a papagájok a rágcsálókhoz hasonlóan „A lábukkal veszik a táplálékot a szájukhoz.“ Megfigyelései és következtetései persze csak korlátozottan tarthatóak. Ám egyúttal érdekes felfedezéseket is tett. Ő figyelte meg először, hogy a papagájok az alsó csőrkávájukat a felső csőrkáva belső feléhez súrolva élesítik, és eközben olyan hangot képeznek, mint amikor egy ember élezi a kését egy kövön.
Ma már megmosolyogjuk Wagler öszszehasonlítását, állításait mégis észrevétlenül átvettük a saját beszédünkbe is. Ki ne hallott volna már rágófáról, amelyet a papagájoknak adunk, hogy azt rágcsálják a röpde faváza helyett? Jóllehet a papagájok nem rágnak, hanem a fát rostokra hántolják, és ezzel aprítják szét.
Különösen az evolúciós elmélet térhódításával a tudósok még hosszú ideig elszórakoztak a papagájok és más élőlények összehasonlításával – több vagy kevesebb sikerrel. A két legáltalánosabb elmélet között végül Burmeister próbált igazságot tenni: „Ismert, hogy Wagler az állkapocs mozgékonysága miatt, amely az emlős állatok között a rágcsálókéhoz hasonlít leginkább, védelmezte kurióz nézetét, miszerint a papagájok nem a majmoknak, hanem inkább a rágcsálóknak felelnek meg. Elég azonban csak arra emlékeztetnünk, hogy egy olyan földrajzilag korlátozott állatfaj, mint a papagáj nem kapcsolható össze a rágcsálók mindenhol elterjedt fajaival. Ha már mindenképp emlősökkel akarjuk összevetni, akkor a majmokkal való összehasonlítás találóbb és szerencsésebb.“ (Burmeister, 1856)

Mihalec Gábor Sándorfalva
(Maja Müller-Bierl nyomán)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu