2019. október 14. Hétfő  ·  Eddigi látogatók: 1,577,049  ·  Online: 94
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Olvasói vélemény az „Albinizmus az élővilágban“ című cikkhez
Nyomtatható változat!

.

A pigmenthiányos élőlényeknek alapvetően két típusát különböztetjük meg. A lutínók esetében részleges, míg az albínók esetében teljes pigmenthiányról beszélünk. A lutínó példányok esetében bármilyen furcsának is hangzik, nem a példány színét látjuk sárgának, hanem egy vad színű egyed részleges pigmenthiányát. Az albínó példányok esetében nem a példány színét látjuk fehérnek, hanem egy vad színű egyed teljes pigmenthiányát. Ezért a cikkben bemutatott zsiráf-, szalagpinty, illetve kardinális nem albínó, hiszen kifejezett pigmentáltságot mutat.
Pigmenthiányos példányok alapvetően kétféleképpen alakulhatnak ki:
Véletlenszerűen akkor jönnek létre pigmenthiányos példányok, ha szüleik örökítőanyaga nem tartalmazza azt a gént, amely felelős a pigmenthiányos állapot kialakításáért. Ekkor az történik, hogy a zigóták kialakulásakor az összefonódó DNS-párok (crossing-over) nem a fajra jellemző kombinációt adják, hanem egy attól eltérőt. Ez azért véletlenszerű, mert a faj csak igen kis egyedszámára jellemző és legtöbbször egyszeri, hiszen annak a szülőpárnak soha többet nem jön létre pigmenthiányos utóda.
A másik lehetőség, ha a szülők örökítőanyaga tartalmazza azt a gént, amely felelős a pigmenthiányos állapot kialakításáért. Ebben az esetben a szülőpárnak rendszeresen lesz pigmenthiányos, azaz lutínó, vagy albínó utóda. Éppen most adta hírül az egyik német szaklap, hogy egy bajor tenyésztő sárga-kék ara párjának minden fészekaljában kel egy lutínó példány. Itt rendkívül fontos a fióka ivara. Ha mindig tojó a fióka, akkor ivarhoz kötötten öröklődő, ha hím és tojó fiókák is kelnek, akkor recesszíven öröklődő lutínóról van szó. A pigmenthiányos állapot tehát alapvetően kétféleképpen öröklődhet, recesszíven és ivarhoz kötötten. Vannak fajok, ahol mindkét öröklésmenet előfordul például vörösbegyű papagáj (Neophema splendidia), és vannak fajok, ahol csak a recesszív, mint például a „prinz“ esetében (Polytelis alexandrie). Leggyakoribbak azonban az ivarhoz kötötten öröklődő lutínók, amikor a pigmenthiány kialakulásáért felelős gén a hím ivari kromoszómán található.
Tenyésztési szempontból az az alapvető különbség, hogy a lutínó nem tenyészthető ki két szín kombinációjából, míg az albínó igen. Ha lutínót és a kéket kombináljuk, akkor rendszeresen számíthatunk albínó példányokra a szaporulatban. A kék egy közönséges színváltozat, díszmadaraink körében olyan fajoknál is létezik, mint például nemes papagáj, sárga-kék ara, rózsakakadu stb. Az albínó kitenyésztéséről részletesen írtam a Díszmadár Magazin tavaly októberi számában, a kis sándorpapagájok kapcsán. Ha a heterózis-tenyésztést, mint módszert alkalmazzuk, akkor hosszú időn keresztül számíthatunk kiváló vitalitású, fertilis és jó színintenzitású albínó példányokra. Tenyészetemben él egy 18 éves albínó kis sándorpapagáj hím, amely minden évben 4-5 fiókát nevel…
Egy ritka albínó példány egy intézmény, vagy akár egy város jelképévé is válhat, mint például Hópehely a gorilla, akiről mindenkinek Barcelona, illetve az ottani állatkert jutott eszébe. Igen sok látogatót köszönhetett a város és az állatkert neki, azonban a helytelen, nem tenyésztői szemlélet miatt hosszú élete során nem sikerült albínó utódot, illetve unokát tenyészteni tőle.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a lutinizmus és az albinizmus az élővilág természetes jelensége, amely a fajok egyedeinek változékonyságát mutatja. Természetes élőhelyükön ezeknek a pigmenthiányos példányoknak a túlélési esélye csekélyebb, mint vadszínű fajtársaiké. Fogságban azonban értő figyelmű tenyésztők „kezei között“ a lutínó és albínó példányok hosszú időn keresztül, jó eredménnyel megtarthatóak, tovább tenyészthetőek és sok örömet okozhatnak az arra fogékony állatbarátoknak.
 

Rostás Balázs
Vác

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu