.

A madarak számos élőhelyet benépesítenek. A különböző források (táplálék, fészkelőhely) felosztása és elfoglalása (amit nevezhetünk niche strarégiának) eltérő életmódú fajok, fajcsoportok kialakulásához vezetett. Az egyik ilyen élettér a fatörzsszint, amin számos madár osztozik. Fakuszok, csuszka és a fajokban leggazdagabb harkályfélék döntően egyaránt a fák törzsén keresik táplálékukat, sőt fészkelésük ehhez a különleges élettérhez kötődik.
Hazánkban a harkályfélék családjának 9 fészkelő faja ismert. Ezek a madarak egy kivételével testfelépítésük, életmóduk alapján nagyban hasonlítanak egymáshoz. A kivétel a nyaktekercs (Jynx torquilla), amelyik vonuló faj, szemben a család többi tagjával. amelyek állandó madarak. Van egy jövevényfaj is, a balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus), amely hazánkban az 1930-as évek második felében jelent meg DK-i irányból. Az összes hazai harkályféle közül a leggyakoribb fajnak a nagy fakopáncs számít, amit a Díszmadár Magazin jubíleumi, 150. számában mutatunk be a Tisztelt Olvasóknak. A többi hazai harkályfélét a következő lapszámokban ismertetjük.

Elterjedése

A nagy fakopáncs tipikus palearktikus faj, Európa Ny-i oldalától egészen Távol-Keletig elterjedt. Az Atlanti-óceán szigetein is költ. Az área földrajzi különbségeit világszerte csaknem 20 alfaja jelzi. Hazánkban a D. major pinetorum alfaj költ, ami a kontinensen szélesen elterjedt. A törzsalak, a D. major major a kontinens északi területein él, de Európából további alfajok is ismertek, mint a Romániából leírt D. major candidus, a Pireneusi-félszigeten élő D. major hispanus, a Szardínia, Korzika szigetén jellemző D. major harterti, valamint a kontinensünkhöz tartozó, de állatföldrajzilag inkább már Afrikához sorolt Kanári-szigeteken a D. major canariensis és D. major thanneri.

Leírása

A harkályfélék a sokban különböző nyaktekercsen kívül feloszthatók küllőkre (zöld- és szürke küllő) valamint fakopáncsokra (nagy-, közép-, kis-, balkáni-, fehérhátú fakopáncs, fekete harkály). A fakopáncsok egységesen fekete-fehér tarka madarak, így a nagy fakopáncs is (a fekete harkály tollazata egységesen fekete színű).
A nagy fakopáncs mintegy 23-24 cm testhosszú, tollazata fekete-fehér. Szárnyán kiterjedt fehér vállfolt az egyik ismertetőjegye. A fejtető fekete, az arcon alulról a tarkóig összeérő fekete sáv húzódik. A begy- és a hastájék szennyes fehér, az alsó farokfedő tollak élénk pirosak. A kiszíneződött öreg madarak hímjének a tarkóján széles piros sáv húzódik, a tojók tarkója fekete. A fiatal, a költőodút már elhagyott madarak fejeteteje piros, aminek a színe az ezt követő vedlés után válik feketévé. A nagy fakopáncs faroktollainak alja fehér alapon fekete sávos. A rendkívül hasonló balkáni fakopáncs faroktollai fekete alapon fehér sávosak, és a bajuszsávot a tarkóval nem köti össze fekete sáv.
A nagy fakopáncs röpte erősen hullámos, erőteljes szárnyverdesés után (miközben emelkedik) a madár a szárnyát behúzza a testéhez, ekkor süllyed. Ezzel a módszerrel értékes energiát takarít meg. A harkályok nagyobb távolságokat ritkán tesznek meg, lekerekített szárnyuk kevéssé alkalmas hosszú távú repülésre.
A harkályok leginkább egytagú kiáltást hallatnak a fán kúszás közben vagy repüléskor. A hím a territóriuma jelöléskor azonban más módszert alkalmaz. Bomló kérgű fára száll, amit erőteljes csőrével (vésőcsőr) sorozatszerűen ver. Az így keletkezett hangot a fa kérge erősíti fel, ezt nevezzük „dobolásnak“. Az ily módon keltett instrumentális hangokat más harkályfélék is alkalmazzák. A lakott területeken élő fakopáncsok megtanulták, hogy egyes közvilágítási lámpatestek tetejét ütve jóval nagyobb zaj kelthető, mint a fatörzsön. Előfordult, hogy tanórákat vagy egyéb rendezvényeket zárt ablak mellett kellett megtartani az így keletkezett nagy hangerő miatt!
Életmódja

A nagy fakopáncs számos fás élőhelyen otthonos. A síksági lombos erdőktől egészen az alpesi fenyvesekig kiterjed az élettere. Kifejezetten kedveli az öregfás területeket, ahol a korhadó, száradékfákon ügyesen kúszva szedi ki a kéreg alól a rovarokat, ezek lárváit, mint fő táplálékát. „Ez is igen buzgón ácsoló, kopácsoló madár, mely nagy serénységgel szálldossa be az erdőt, kertet s alulról fölfelé kúszva, apróra vizsgálgatja a fák kérgét és belét is, hogy az élő pondrót, szút vagy bujkáló bogárságot felkutassa, kiácsolja és hosszú, hegyes nyelvére felpeczkelje“ (Herman Ottó).
A fatörzsön folytatott életmódot az un. vetélőujj segíti, amely azt jelenti, hogy a harmadik ujja előre és hátra is mozgatható. Általában két ujj előre, a másik kettő hátrafelé áll. A támaszkodás másik eszközei a rendkívül merev faroktollak, amelyekre támaszkodik a madár. Az erőteljes vésőcsőre által kivésett résen pedig a hosszú „szondanyelvével“ szedi ki a táplálékot, ami igen hosszú, mert folytatódik egy fejtokban, amiből kiölthető. A végén mindkét oldalon kis szakállak találhatók a rovarzsákmány biztonságosabb megragadása érdekében.
Fészkeléskor a hím több odút készít, a tojó választja ki a legalkalmasabbat. Az üres maradt odúkban viszont olyan madarak telepednek meg, amik önállóan nem képesek saját odút készíteni (pl.: cinegék, csuszka, seregély). Így ahol jelentősebb a harkályok száma, ott más odúlakó fajok is nagyobb számban költhetnek.
A teljes fészekalj 5-6 tojás, amiket a tojó és a hím egyaránt melegít, mintegy 14-16 napig. A fészek (költőodú) aljára csak faforgács kerül. A szülőmadarak a fiókákat felváltva etetik, de együtt sohasem érkeznek a fészekhez. Az utóbbi időben figyelték meg, hogy a fiókák kikelése után a két szülőmadár agresszívvé válik egymással szemben, ha egyszerre érnek az odúhoz. A fiókák három hét után hagyják el az odút.
A téli időben rájár az etetőre is, szívesen elhordja a napraforgót. A kemény csonthéjas terméseket (mandula, dió) vagy a fenyőtobozokat, makkot gyakran beszorítja egy-egy kéregrepedésbe és ezután kopácsolja ki az ehető magbelet vagy magvakat. Ritkán talajszinten szedi össze a hangyákat, ezek bábjait („hangyatojás“). A harkályok számára érdemes télen kitenni egész kukoricacsövet, mert erről jól le tudja szedegetni a szemeket és ezeket is repedésbe szorítva veri szét és veszi fel. „A harkály munkálkodása a fák tövén elszórt forgáccsal figyelmezteti a jó gazdát a fa betegségére, hogy utána láthasson a segítségnek addig, a meddig nem késő“ (Herman Ottó).
Hazai és európai állománya is jelentős. Nálunk a költőpárok számát 100-150 ezer párra becsülik.
A nagy fakopáncs az erdők, kertek, parkok fasorok „fadoktora“. Mint ilyet a megbecsülés és tisztelet illeti a védelem mellett, amit a törvény is elismer 10 000 Ft. természetvédelmi értékkel.

Szöveg és fotók:
Dr. Juhász Lajos
Debreceni Egyetem, MÉK
Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszék