2019. október 17. Csütörtök  ·  Eddigi látogatók: 1,579,234  ·  Online: 70
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből (42.) A papagájok éneklése és neve
Nyomtatható változat!

.

A korai szerzők előszeretettel mutatják be különféle papagájfajták éneklését. Mindezt oly módon teszik, hogy az olvasó nehezen tud nem a kanárik énekére gondolni. A freibergi A. Frenzel például így ír a 19. században a szilvafejű papagájról (Psittacula cyanocephala): „Nem csak a fészkelés alatt énekel, hanem egész évben, sőt még a vedlés ideje alatt is. A legjobb az, ha egy hímet egyedül tartunk a kalitkában. Ha hozzátesznek egy tojót, akkor az éneklése alábbhagy, mivel a tojó eltereli a figyelmét. Énekhangját, mint minden madárét, nehéz leírni; csak úgy tudom jellemezni, hogy ez a madárka egy valóságos kis nótát ismételget, amely igazi dallamokat tartalmaz, még ha nem is szabályosakat. Minden nap hallgatózok mellette, hogy énekével felvidítson, zavaró kiáltásokra, mint amilyeneket fajtársainál hallani lehet, ez a madár nem is képes.“ (Idézi: Ruß, 1881)
Egy zenész, bizonyos Bargheer, Baselben így írta le rozellapapagájával – akkori nevén tarkapapagájával – (Platycercus eximius) szerzett megfigyeléseit: „A hím rövid, ám igen dallamdús éneket hallat, míg a tojó csak halk és lágy hívogató hangot, olykor pedig egy éles figyelmeztető kiáltást. E két utóbbi hangfajtára a hím is képes. A figyelmeztető hangot egyenes tartással, felborzolt nyaki és fejtollazattal, legyezőszerűen kitárt farokkal hallatja, miközben ringatja a felsőtestét és tüzes hangokat szór.“ (Idézi: Ruß, 1882)
Hamilton 1869-es dél-brazíliai utazásairól a következőképpen számol be: Egy alkalommal felfigyelt egy fa csúcsán éneklő madárra. Amikor az állatot lelőtte, hogy a tetemgyűjteményébe tegye, csodálkozva állapította meg, hogy ez egy papagáj, nevezetesen egy „Triclaria cyanogastra“ (Triclaria malachitacea, Wolters). Az őslakosok ezt a fajt „Sabia sicca“ néven ismerték, ez azért érdekes, mert náluk a Sabia név a rigófélék gyűjtőneve. (Hamilton, 1871)
Sok szerző a hullámos papagájok csacsogását is éneklésként írta le. Későbbi tudományos írások is a hullámosok „énekéről“ szólnak (Engesser, 1977). Egy idős hím hullámos kék viaszhártyája képes bebarnulni úgy, hogy könnyen összetéveszthetővé válik egy tojóval. Ahogy Ragotzi leírja: „Egy nyolc éves beszélő hím még teljesen bebarnult viaszhártya ellenére is megszakítás nélkül csevegett. Az én Putzim a legidősebb korában ugyan kevesebbet beszélt már, ugyanakkor kiérthetőbb volt a beszéde, mint fiatalabb korában. Az ilyen idős madarak megcáfolják sok madárbarát állítását, akik szerint a hullámos papagájok beszéde csak a nemi tevékenységük kísérőjelensége, amely sok más faj udvarlási énekéhez hasonlítható.“ (Ragotzi, 1956)
Ezzel kapcsolatban később kanárikon végeztek kísérleteket, amikor hím példányokat kasztráltak és megállapították, hogy ezek is spontán módon énekeltek, jóllehet a hangterjedelem és a dallam stabilitása hátrányosan megváltozott. (Heid/Güttinger/Pröve, 1985)
Brehm a kékfejű denevérpapagájról (Loriculus galgulus) írt. „Az egyébként hallgatag hím énekhangja nagyon megszólító. Csacsogások, fütyülő hangok, csivitelések egymásutánjából épül fel. Ezzel olyan csalogatóan hangzik, hogy nagyon szívesen hallgatja az ember. Fordulatok és hangterjedelem tekintetében talán kissé alulmúlja a hullámos papagájt, ám összhatás tekintetében semmiképpen sem halványul el mögötte. Az énekes, műve előadása közben általában magasra felemelkedik, amennyire csak lehet, kinyújtja a nyakát, piros toroktollai felborzolódnak, úgy, hogy azok a torok mozgásával együtt mozognak. Minden előadás egy-két percig kitart, azután egy rövid szünet következik, majd kezdődik minden elölről. Télen gyakran megesik, hogy a napközben órákig csendesen bóbiskoló madár az esti lámpafénynél dalra fakad. A tojó, amely egyszer-egyszer ugyanazt a csalogató hívást hallatja, mint a hím éles ‘cit’ hangja, minden látható izgalom nélkül hallgatja párja előadását.“ Ebből Brehm arra következtetett, hogy a hím csak saját örömére énekel. (Brehm, 1878)
Az ornitológus O’Neill, aki a ‘60-as években Peruban végzett megfigyeléseket egy nagyon ritka és pontos leírást adott közzé. Az általa megfigyelt vörös szárnyélű arák (Ara severa) repülés közben rekedtes hangot hallattak, amikor azonban letelepedtek, akkor a mókás éneklésük sokkal jobban hasonlított az emberi nevetésre. (O’Neill, 1974)
Dél-Amerikában már korai időkben felfedezték az összefüggést az éneklés gazdagsága és a beszédkészség között. A botanikus Rusby, aki 1885 és 1886 között beutazta Bolíviát, úgy érzékelte, hogy a feketefülű papagájok a vadonban „artikulált nyelven“ beszélgetnek egymással, amely kimagaslik a papagájok átlagos rikácsolásából. (Allen, 1889)
Az emberi beszédhez való legszorosabb hasonlóságot angol anyanyelvű szerzők véltek felfedezni, méghozzá amazon papagájoknál. A vöröskantáros amazonok (Amazona autumnalis) kiáltása, amelyet Veracrus (Mexikó) nyugati területén repülés közben hallatnak, a madármegfigyelő Wetmore számára gyakran emlékeztetett emberi kiáltásra. (Wetmore, 1943)
A kékhomlokú amazonok (Amazona aestiva) rikácsolása, amelyet Paragvájban hallott, gyakran olyannak tűnt számára, mintha valaki a távolban segítségért kiáltozna: „Help! Help!“ (Wetmore, 1926)
L. Müller, aki 1909-ben tudományos kutatásokat folytatott az Amazonas torkolatánál, a molnár amazonokról (Amazona farinosa) készített feljegyzéseket: „Ez a papagájfajta gyakran az őserdei óriásfák koronáin hallható népes csapatokban, amint fülsüketítő, furcsa hangokat ad ki, mintha emberi nevetés lenne.“ (Müller, 1914)
Egy angol nyelvű ornitológus a molnáramazonok hangjából egész mondatokat vélt kihallani: „Stop it, stop it, quick, quick, quick!“ Valamint: „Yelp, yelp, cha-cha-cha!“ (Chapman, idézi: Eisenmann, 1952)
Russell azt írja, hogy a brit Hondurasban élő molnár amazon hangja az őslakosok szerint az angolok figyelmeztető kiáltására hasonlít: „Watchout!“ (figyelem, vigyázz). Éppen ezért náluk az amazon papagáj neve watchout papagáj. (Russell, 1964)
Ausztráliában a telepesek a galléros papagájt (Barnardius zonarius) ugyancsak a hangja miatt „Twenty-eight“ (28) papagájnak nevezték. (Finsch, 1867/68)
Az Afrika-utazó Rohlfs 1867-ben írta le beszámolóját útjáról, amely a Guineai-öböl felé vezetett. Ebben a szürke papagáj hangját „Aku, aku“ hangként írja le, majd hozzáteszi, hogy a bennszülöttek nyelvén az üdvözlés megfelelője. (Rohlfs, 1984)
A papagájokkal összefüggésben álló legismertebb hangutánzó szó az „Arara“. A szó európai rövidítése, az „Ara“, amely a tudományos nomenklatúrában is meghonosodott, szintén hangutánzó szó, jóllehet a szakirodalomban erről megoszlik a szerzők véleménye.
Comte de Buffon 1870 körül a madarak természettörténetéről írt művében azt írja, hogy az ararák kellemetlen hangja az „ara“ artikulált kifejezésre hasonlít, méghozzá nyers hangon, amelyen az „r“ hang úgy hangzik, mintha a torokban képezték volna. Arról is tudomása volt, hogy a piros, valamint a kék-sárga arák hangja eltér egymástól. Az indián őslakosok a két fajt meg tudták különböztetni egymástól anélkül, hogy látniuk kellett volna őket. Az indiánok elmondása szerint a kék-sárga madarak kevésbé érthetően ejtik az „ara“ hangot. Ez pedig még jobban érvényes a kisebb testű ara fajtákra, ahogyan azt Buffon saját megfigyelései alapján leírja az Ara severa fajra vonatkozóan. (Buffon, 1780)
Wied szerint, aki 1832-ben írt, az arák erős hangja nem „Ara“ vagy „Arara“ jellegű, hanem egy nyers egyszótagú hang, amely a legnagyobb hasonlóságot a mi varjúnk hangjához mutatja. Szerinte az Ara ararauna sem kiáltja az „Ara“ hangot olyan egyértelműen, mint ahogy azt Buffon állítja. Abban azonban egyetért Buffonnal, hogy a különböző arafajták hangja eltér egymástól. Az Ara severa hangjára kitérve, azt hangosnak és nyersnek jellemzi, amely azonban magasabb fekvésű és gyengébb hangerejű a többi aráénál. Ez a papagáj a kis arafélék közé tartozik, amelyeket Brazíliában nem is araráknak, hanem maracanáknak neveznek. Ennek hangja hasonlít más maracanák hangjához. (Wied, 1832)
Burmeister is gondolkodott az arara név eredetén, amikor Brazília állatairól, közöttük pedig a zöldszárnyú aráról (Ara chloroptera) írt. Így jellemzi a találkozását ezzel a pompás papagájfajtával: „Első találkozásom vele 1851. április 26-án történt a Rio da Pomba mentén a legsűrűbb erdőben, egy frissen vágott ösvényen. Meglepett a felszálló madár hangos, varjúszerű kiáltása, amelyet hamarosan ismét felismerhettem méretéről és csillogó színeiről. Nem tagadhatom, hogy a hang, amelyet hallottam, hasonlóságot mutat a madár arara nevével. Ugyanakkor mélyebbnek hangzott, mint egy torokhang, amely rekedtségbe megy át. Abban azonban nem kételkedem, hogy sok fül tényleg az ararát hallja vissza benne. Az állatok hangjának leírása egyébként is számos nehézségbe ütközik, mivel más nemzetek más hangokat vélnek bennük felfedezni, mint mi, ebből pedig különféle leírások születnek.“ (Burmeister, 1856)
Az újabb időkben Suchantke nyilatkozott az ararák nevét illetően: „Felverjük a sátrunkat a Cerrado peremén, a magas erdővel szemben. Reggel egy távolinak tűnő hangos kiáltás ébreszt bennünket: ‘Arara, arara, ara’. Egy minden finomságot nélkülöző, világvége hangulatot idéző, fennhéjázó rikácsolás, amely egyre hangosabbá és fülbénítóbbá válik… Az idézett madarak kék-sárga arák (Ara ararauna) voltak. Suchantke hevesen vitatkozik azokkal a szerzőkkel, akik vitatják a madár neve és hangja közötti összefüggéseket. „Minden alkalommal hallottuk, ahogy a madarak a saját nevüket kiáltják: ‘Arara’ (hangsúly a második szótagon), majd pedig ‘Ara’ (hangsúly az első szótagon). Ezeket a hangokat hosszú kilométerekről hallottuk, de a madarak mindig csak repüléskor adták ki őket. Suchantke szerint ezek jellegzetes repülőhangok. Állítása szerint azok, akik vitatják a madarak neve és hangja közötti kapcsolatot, sohasem hallottak szabadon repülő arákat. (Suchantke, 1982)
Ennél sokkal nagyobb vita övezte a kakaduk nevének eredetét. Finsch szerint a papagáj neve a malai „kakatu“ szóból ered, amely csípőfogót jelent. Arra is utal, hogy Kelet-Indiában a nemespapagájt (Eclectus) ugyancsak kakatunak nevezték. A tengerészek, akik elsőként hoztak be fehér kakadukat, a név módosított formáját használták. Ennek megfelelően beszél Bougainville „kakakois“-ról, Pigafetta pedig „catura“-ról. (Finsch, 1867/68)
Finsch a német nyelvben is használt kakadu névvel kapcsolatban határozottan elutasította, hogy annak bármi köze is lenne a madár hangjához „A kakatu szó, amelyből e madarak neve is származik nem tűnik természetes hangnak, sokkal inkább egy megalkotott, tanult szó. Így gondolja Dr. Bernstein is, aki oly sokáig megfigyelhette őket a szabadban.“ (Finsch, 1867/68)
Brehm osztotta Finsch véleményét, ám szeretett volna pontosabb ismeretek nyerni, ezért megkérdezte az állatkereskedő Hagenbecket, aki elmondta neki: „A leggyakrabban a kakadu szót az Indiából származó fajoktól hallottam, ám az ausztrál fajok ugyancsak hallatják ezt. Úgy gondolom, határozottan állíthatom, hogy ezt a hangot minden faj ki tudja mondani. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy mindig szelíd madaraktól hallottam, amint a nevüket mondják. Vadakról sohasem hallottam ezt, legyen szó akár indiai, akár ausztrál fajokról. A közelmúltban kaptam 14 sárgaarcút, amelyek közül egyik sem mondta a kakadu szót. Végül meg kell jegyeznem, hogy az ausztrál fajok a kakadu szót angol kiejtéssel ejtik, ugyanúgy, mint a ‘pretty cocoy’ szót. Ez pedig bizonyítja, hogy a kakadu nevet is a fogságban tanulják meg.“ (Idézi: Brehm, 1872)
Von Rosenberg az előző írásra ezt válaszolta Brehmnek: „Meg kell jegyeznem, hogy a kakatua szó vadonélő madaraktól sohasem hallható. Ennek az az oka, hogy a szót az emberek tanítják meg a fiatalon befogott madaraknak.
A kifejezés malai eredetű, és azt jelenti, hogy ‘öreg apa’ (kaka=apa, tua=öreg). Azok a madarak tehát, amelyek ezt mondják vagy malai országokból származnak, vagy malai emberek által fiatalon befogott és tanított madarak.“ (Idézi: Brehm, 1878) Következtetésként Brehm megállapítja: „Rosenberg megjegyzése azt is megmagyarázza, hogy miért ejtik a madarak ilyen lágyan a nevüket. Valószínűleg, sőt egészen biztosan asszonyok és gyermekek feladata a frissen befogott madarak beszédre tanítása.“ (Brehm, 1878)
Brehm arra is rávilágít, hogy az ormányos kakaduk természetes hangjai egészen eltérőek: „Ez is épp olyan jól ejti a megtanult szavakat, mint csoportjának többi tagja, ám csaknem dühösen hangzó ‘kaji-kah-duh’ hangjával izgatottságot fejez ki, míg rokonainak lágy ‘kakadu’ hangja épphogy jókedvet és barátságos hangulatot sugall.“ (Brehm, 1872)

Mihalec Gábor
(Maja Müller-Bierl nyomán)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu